Amikor táncelőadásra gondolok, ilyesmire gondolok. Történetre, szépségre, pontosságra és a test határainak feszegetésére. Fehér Ferenc nem képzett táncos. Intézetben nevelkedett. Maga találta meg az útját, kísérletezett, megfigyelt és rengeteget dolgozott.Művészete ösztönös, mozgása sokat merít az állatvilágból, stílusa szabad. Többnyire külföldi fesztiválokon lép fel, de a veszprémi táncfesztiválra is szinte minden évben ellátogat.
A The Station két 3 évesen eltűnt gyerek felnövekedéséről szól. A leírás szerint 123 éve élnek egy bezárt helyen, amit az emberek csak Állomásnak hívnak. Az ő felnőtté válásukról, kapcsolatukról, hatalmi harcaikról mesél Fehér Ferenc és Mikó Dávid a mozgás eszközein keresztül. Nem olvastam el előre a leírást, így számomra mester és tanítvány kapcsolatként jelent meg a közöttük lévő kapcsolat, azonban a két ember közötti párbeszéd és erőviszonyok alakulása így is, úgy is értelmezhető volt.
Fehér Ferenc testhasználata különlegesen egyedi. Ahogyan bánik vele, az apró mozdulatok, izomrezzenések, a „nem kidolgozottság” alkotják a rá jellemző világot. Mozgásában érzékelhető, hogy nem tanulta a mozdulatokat, hanem megtapasztalta, kikísérletezte. A műviség szikrája sem fedezhető fel benne, ellenben tapasztalható valami mélységes alázat, ami az előadás végén kapott tapsviharban zavartan mosolygó, szerény alakját is áthatja. Mikó Dávid személyében olyan partnert talált, aki vélhetően pontosan érti, mit szeretne kifejezni a tánccal. A közöttük megjelenő harmónia, együtt mozgás, az egymás energiáinak kiegészítése süt át a színpadról. Nem nyomják el egymást, mindegyiküknek más az erőssége, személyisége, mégis egységet alkotnak.
Fehér Ferencet a Helló Zombi!című darabjában láttam először két éve A Tánc Fesztiválján. Mozgását lenyűgözőnek találtam, azonban a témát és megjelenítést rendkívül nyomasztónak.
Ez a darab más, bár könnyednek nem mondható, számomra inkább szépséget és nem szenvedős, hanem szükséges küzdelmet jelenített meg. Olyat, ami testvérek között jelenik meg, ami a mindennapi felnőtté váláshoz tartozik.
A fények használata (általában egy-egy sugárban kivetített kör vagy fénynyaláb), a történetmesélés, a mozgás felépítettsége és zenék összeválogatása, (amik között volt külső zajokból és hangokból Fehér Ferenc által összeállított és felvett rész is) megteremtette azt az egységet, amit az ember várhat egy jól felépített és következetes előadástól. Nagyon halványan, talán a közepén lankadhatott a figyelmünk, azonban a szólótáncokra ismét ráfókuszálhatott a néző, hiszen pl.az, ahogyan Mikó Dávid a színpad félhomályában (kevés fény, füstgép) spárgába „esik”, majd abból újra és újra kéz használata nélkül pozíciót vált, olyan hatást keltett, mint amikoregy marionettfigurával játszik valaki odafentről.
Az egész előadás alatt meditatív légkör lengi őket körül. Mintha az előadás nem is a nézőknek szólna, csak megengedték volna, hogy benézzünk a világukba, ahol ők főként egymással és magukkal vannak elfoglalva. Nem vesznek tudomást a külvilágról, sem mint művész, sem mint szereplő. Teljesen egymásra vannak hangolva, olyan érzetem támad, mintha nem is látnák,csak érzékelnék egymást.
Az egyik jelenetben, amikor egymás lábait rakosgatják föl és le meg arrébb, a mozdulatok természetessége és erőlködésmentessége, mégis tökéletes pontossága valami olyan, ami miatt tánctechnikailag sok hasonlót kívánnék magunknak egy ilyen fesztiválon.
A befejezés drámai és nagyon eltalált, Dávid a magatehetetlenül fekvő társát forgatja, hajtogatja, rángatja, eddigi küzdőpartnerébe, „testvérébe” életet próbál verni, elakad az ember lélegzete. Csak a test huppanásait és súrlódásait halljuk a padlón, miközben elsötétül a színpad.
Írta: Hud Janka
SÉD folyóirat IV. évfolyam, 3. szám
Fotó: Gáspár Gábor