A színpad közepén precízen megépített konstrukció fogadja a nézőt. Rácsok, üveglapok egymásba forgatva, alatta csontdarabkák. Hiány-törmelék, egyszervolt létünk szimptómái. Az emlékezet installációja. Még be sem léptek a szereplők, a hely megszólal, belekezd a saját történetébe.
A díszlet nem erőlködik, nem közöl direkt. Mégis néhány mondat azonnal dolgozik a fejben: A gép forog, az alkotó pihen… Ott Isten várja, fölfalja és kiokádja őket… Élő itt hosszan bizony nem időzhet, elárulják halandó zajai… Minden egész eltörött. Aztán sötét. Emberek hatolnak a térbe. Nem óvatoskodnak, nem osonnak, egyenesen belemennek, bele a szerkezet közepébe. Nem azért, mert indul a darab, hanem mert odatartoznak. A bevonódás is játék. (Lapocka)csontokon taposnak, belefúródnak, fennakadnak, beleolvadnak a különös geometriai ívek üres helyeibe. Bár a nők szaténruhában, a férfiak ing nélküli öltönyökben lépnek színre, mégsem érzékeljük őket idegennek a szerkezeten. Látványos az otthonosságuk ebben a térben. Alkotóelemei, hozzátartozói. Nem tudni, mióta vannak ott. A forgó mozgás összemossa a körvonalakat, automatikusan, már-már kérlelhetetlenül egybesatírozza az élő elemeket a holtakkal. Világtabló: mutatja, ahogy egymásra rakódunk az időben, csontra csont, az élet és a halál váza ugyanaz. Mielőtt azonban szentimentális képzettársításaink lehetnének, az előadás megakad.
Ez nem színház – mondják –, ravatal. Ott kezdődik, ahol vége van. Halott apa fekszik a vastraverzek közé ékelődve. Szinte lebeg, van benne valami fantomszerű, kísérteties. Hamar kiderül, hogy öngyilkos lett az üvegházban. Nem mozdul semmi, a narratíva újrarajzolja szemünk előtt a teret. A halott test, bár látszólag része a szerkezetnek, a forma aritmiájává válik. A tehetetlen figurát nézve át kell értelmeznünk az egész közeget. Valami nem stimmel. A freudi unheimlich fogalma jut eszembe. Aztán a cím: Vaterland. Az apa halála szinte azonnal bomlasztja az addig stabilnak tűnő szerkezetet. Nem mozdul, mégis megbontja az elhallgatásokból felépített otthon falait. A szerkezet ciklikus mozgása többé már nem tudja titkolni a felépítmény töredékességét. Ami addig egészként forgott, az most saját hiányalakzataival szembesül. A szerkezet réseinek önálló nyelve lesz. Felfakadnak, megnyílnak, feltartóztathatatlanul szülik, lökik, okádják magukból az újabb és újabb történetfoszlányokat. A gyász szóra bírja a családot. Mindenki magában beszél, monoton szólamaik nem találkoznak. Nincs dialógus, egyetlen elvégtelenített monológ költözik egyik testből a másikba.
Horváth Csaba színházi nyelve képes megteremteni, újratermelni a bernhardi szöveg drámáját. Tudja, itt nincs mit eljátszatni. Nem adhat teátrális hangszínt olyan szövegnek, amelynek épp az a problémája, hogy tulajdonképpen nem létesül. A rendező a fizikai színház teljes formanyelvének aktivizálásával érzékelteti az azonosulás problémáit. A személyes narratíva lecsúszását az énről, a trauma önmozgását, a felejtés-emlékezés humán mechanikáját. A széttartásokba helyezi a színházat, oda, ahol nincsenek kiépítve érintkezési pontok, olvashatatlanok a viszonyok. Az ismétlésnek ebben a térben nem a tanuláshoz vagy az elsajátításhoz van köze, sokkal inkább egyfajta skizoid éntöbbszöröződéshez, a folyton újratermelődő nem-értéshez. Az élet folytonosságáról lepattanó testek ön-történeteik között vergődnek, állandóan visszajutnak az origóhoz. Horváth Csaba koncepciója a nem-mondás súlyát, a hallgatás artikulációját átutalja a testekbe, az atavisztikus szférába, oda, ahol nem tud félrevinni a nyelvi manipuláció. Félelmetes, ahogyan az elfojtott emlékezet kikezdi az „családi testet”. Minden egyes szereplőn átviharzik. Az apa narratívája, akár a lélegzet, ki-be jár a gazdatestekből, használja, birtokolja őket, ugyanakkor a nyelvi megformáltság elidegenítő bravúrjai (függő beszéd, monológ, szerepaprózódás) nem engedik az azonosulás egyetlen formáját sem.
A zenei és hangeffektek, a destabilitásra és a robotikus, mesterségesen megteremtett biztonsági pozitúrák ismétlődésre épülő mozgásformációi, az instrumentalizált testképek egy olyan pszichofizikai létfrusztrációt vetítenek ki, amelyek a tudatalatti, vagyis még képlékenységében valamely ok miatt nem regisztrálható világot idézik meg. Ez a testből kiforduló, testre írt narratíva pedig már egy olyan rituális közegben működik, amely mintegy átokként az egész darab alá suttogja az ószövetségi szöveghelyet: Megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad- és negyedíziglen.
Írta: Pintér Viktória
SÉD folyóirat IV. évfolyam, 3. szám
Fotó: Gáspár Gábor