A színpad közepén precízen megépített konstrukció fogadja a nézőt. Rácsok, üveglapok egymásba forgatva, alatta csontdarabkák. Hiány-törmelék, egyszervolt létünk szimptómái. Az emlékezet installációja. Még be sem léptek a szereplők, a hely megszólal, belekezd a saját történetébe.
A díszlet nem erőlködik, nem … BővebbenRead More
Teljes a sötétség. Csend húz falakat a fekete kockában. Egyre frusztrálóbb ülni ebben a térben. Hamar tétje lesz az időnek. Múlása feszélyez, állandó készültségben tart.
A várakozás zavarrá, a zavar félelemmé alakul. Felszámolódik a készenlét nyugalmi állapota. Ez a nézők … BővebbenRead More
A kortárs táncban az a legjobb, hogy folyamatosan keresi saját fogalmát. Állandóan kérdez. Nem próbál előírni, nem akarja beskatulyázni magát. Kortársnak lenni az egyidejűség kockázatával jár, az pedig a még nem kitaposott út, ahol a nyelv és az értelmezés képlékenységével, … BővebbenRead More
Zero. Minden a nullán. Alig-fény, monoton zene, díszlet nélküli tér. Testek fekszenek időtlenül a sarokban. Bár látszólag a földfelszínen vannak, létezésük mintha lejjebb valókként szánná őket. Csak azzal, hogy fekszenek behúznak a tér alá. Sokáig tartják ezt az állapotot, aztán … BővebbenRead More
Ivanov Gábor: Uraim (K-Arcok) – Közép-Európa Táncszínház
Üres térben határozottan közlekedik egy ember. Férfiember közlekedik. Közben beszél, kifelé néz, dőlnek belőle a szavak. Nemcsak nekem, mindenkinek mondja, saját magát beszéli. Az üres térben elveszítjük a szemkontaktust, mondatai lehullanak a falról. … BővebbenRead More
Nem. Nem tudtam ellenállni a metaforának, bármennyire is küzdöttem ellene. Mert hát itt ez a magas, fekete-fehér ember, ha nem lenne arca és kicsit szögletesebb lenne, elmenne Malevics festménynek is, nem lehet rá nem odafigyelni. Lassan közlekedik a térben, mikor … BővebbenRead More