Teljes a sötétség. Csend húz falakat a fekete kockában. Egyre frusztrálóbb ülni ebben a térben. Hamar tétje lesz az időnek. Múlása feszélyez, állandó készültségben tart.
A várakozás zavarrá, a zavar félelemmé alakul. Felszámolódik a készenlét nyugalmi állapota. Ez a nézők állomása, mi ebbe a bizonytalanságba érkezünk. Nem tudjuk, mi fog történni. Szinte érezni, ahogyan besűrűsödik a tér. Valami neszez a sötétben. Azonosíthatatlan hörgés, szuszogás, morgás valahol az emberi és az animális lét között. Két elrajzolt figura totyog vállt vállnak vetve egy élesen kirajzolódó fénynyaláb felé. Egymásra utaltságuk nyilvánvaló. Kijárják a megvilágított kört, keresik a belépés, a megmaradás, az ott-levőség lehetőségeit. A sötét tér azonban ellenük dolgozik. Mintha állandóan kiszippantaná a fénybe kerülő két testet. Fehér Ferenc a sötétséget úgy használja, mintha egy másik táncos volna. Kapcsolatba kerül vele, ha kell, ráhúzza a testére, mint egy takarót, ha kell, kibújik belőle, ha kell, megadja magát, és felolvad a homogén masszában, ha kell, nekimegy, küzd ellene. Hagyja, hogy a sötét falja a testét, a látványt táncként aktualizálja.
A The Station egy posztapokaliptikus világot idéz, időtlen mezsgyét. Két ember vesztegel itt, fény és sötétség közé rekedve. Keresik magukat. Minden pillanatban szétszedi őket a közeg. Rajtuk kívül semmi emberi nincs itt. A ki vagyok én kérdés is elveszti érvényét az időtlen térben. Nincs mihez viszonyítani. Küzdelmük lassan illuzórikus lesz, kikopik a mozdulatokat hajtó miért. A tehetetlen test öntudatlan mozdulatai, „tánca” a koreográfia szerves részét képezi. A kiszámíthatatlansági faktor az előadás előrehaladtával egyre nő. Nem lesz értelme a lineáris időnek, ciklikussá, mitikussá záródik a két alak körül. Van ugyanis ebben a cél nélküli nekifutásban, ebben a sziszifuszi öröklétben valami heroikus. Agyagként formálják újra a testüket minden pillanatban. Próbálják megtalálni a saját és a másik vonalai közti különbséget egy olyan térben, ahol tulajdonképpen nincs jelentősége különbözni. Az emberi matéria újra és újra átlelkesül. Fehér végre ebben is partnerére akadt Mikó Dávidban. Lenyűgöző, ahogy Mikó spárgába feszülő teste kopog a földön. Egyetlen mozgássorban képes megjeleníteni egy vágott szárnyú madár levegőég iránti vágyakozását. Vergődése egyszerre kimondhatatlanul szép és mélységesen szomorú.
Végeérhetetlen nehézkedéseik, elkeseredett megiramodásaik, a színpadtól elrugaszkodó, majd visszazuhanó testek, a felröppenés a szabadság elidegeníthetetlen emberi ösztönéről tanúskodnak. Egy Fehér-koreográfiában a szabadulásgyakorlatoknak mindig különleges tétje van. Soha nem áll meg a kontrollálhatóság biztonságos határán. Mintha azt üzenné: a szabadság jóval univerzálisabb kategória, mint hogy meg lehetne rendezni. A művészet önmagában kevés, hogy lefedje, hogy megjelenítse. Itt átlendül a táncon. Továbbmegy, túlhajszolja a testét, olyannyira, hogy már nem tudjuk csupán előadásként nézni. Eltűnik a művész, egy ember viszi vásárra bőrét. Transzállapot, a táncos teste egyszer csak már nem az adott darab dimenziójában érzékelődik, hanem azon túl. Veszélyben van, a végelgyengülésig, az utolsó szuszig préseli testét. Aztán elterül. Innen nincs tovább. Ebben a tudatban hallgatjuk az elernyedő test védtelen, csontra zuhanó koppanását. Hát ilyen hangja lenne az abszolút szabadságnak?
Írta: Pintér Viktória
SÉD folyóirat IV. évfolyam, 3. szám
Fotó: Gáspár Gábor