Mekkora ereje van a tömeg vonzásának? Hogyan képviselhetnénk egy eltorzult társadalomban bármiféle értéket? Lehet-e életnek nevezni a sötétben való tapogatózást, egymás utánzását, a szinte nulláig redukálódott mozgástérben való létezést?
Kovács Gerzson Péter ismét mélyre nyúlt. A groteszk tükör, amelyet elénk tart a Ratville című előadásával, néhol érdes, máshol kopott, de teljes egészében valós. Aki hajlandó belenézni, kegyetlenül felismeri benne a társadalom mellett saját magát, a természetes szépség eltorzulását, ez ember mélyén rejtőző patkányt.
Az előadás teljes sötétségből indul, zseblámpával érkeznek a táncosok a térbe. Egészen közel jönnek hozzánk, az az érzésem, hogy keresnek valamit. Szinte biztos vagyok benne, hogy egy csatornában vagyunk a föld alatt. Sokáig nem tudok ettől elvonatoztatni, de aztán rájövök: vajon számít ez? Hiszen pont ez a lényeg – a patkányok és emberek közti párhuzam. És valóban, olyan lények mozognak a színpadon, akik megrekedtek valamilyen határon, nem gondolkodnak, az ösztönén elnyomja a felettesént, talán nem is beszélhetünk önálló entitásokról. Szaggatott, görcsös mozgásuk azt sugallja, hogy ők csupán bábok, nem tudják irányítani saját testüket, nem mernek vagy nem akarnak kitörni ebből az állapotból. Egyetlen masszaként dolgoznak négyen, automatizmus árad belőlük, és valami elfogyni nem akaró végtelen ismétlődések sorozata. Ilyen lenne a mi életünk is? Szeretnénk azt hinni, hogy nem…
KGP durva, kíméletlen stílusa megjelenik már a táncosok kinézetében is – sötét ruhák, fekete folt a szemek körül –, de igazán érezhetővé a zseniális mimika és állathangok által válik. Tókos Attila arcáról nehezen tudom levenni a szemem, félelmetes bátorsággal használja az arcjáték eszközeit, vicsorog, grimaszol. Hasonlóképpen hatásos Gera Anita és Újvári Milán létezése is a darabban. Sokszor zavarba ejtőek, mind a mozgás, mind az effekthangok terén(patkánynyelven beszélnek), ennek következtében néhány néző – számomra teljesen érthetetlen módon és indokolatlanul – mosolyog, sőtfelkuncog. Szerintem semmi mulatságos nincs a látottakban, épp ellenkezőleg! Csak jó pár perc után veszem észre, hogy görcsben van a hasam, feszengek. Az alvilágot látom, a szorongó, kitörni nem tudó, feljebb nem jutó emberek tömegét, akik egymást és magukat félrevezetve keresnek valamit, amit soha nem fognak megtalálni. Takács László jelenlétéről sokszor megfeledkezem, nem ad át olyan energiákat, amilyenek a többi táncos felől érkeznek folyamatosan.
A kezdeti hatás húsz perc után hagy alább bennem. Ezután várom, hogy történjen valami, várok egy kapaszkodót, ami segítségével benn tudok maradni ebben a sötét világban, és meg tudom érteni ezeknek a különös és ijesztő lényeknek a működését. De nem kapok ilyesmit, tovább folytatódik a már felvázolt monotonitás még ötven percen keresztül. Ezt a maradék időt nem töltik meg plusztartalommal, nem mondanak újat. Valószínűleg nem is az a cél, hogy egy konkrét történetet bemutassanak, viszont így teljesen szétfolyik az elején olyan fantasztikusan felépített húsz perc. Ugyanis annyi idő alatt képes vagyok megérteni és átélni, hogy az emberben milyen undorító vonások vannak a felszín alatt, hogy mennyire kicsinyesek és fölényesek vagyunk egyszerre,hogy mindnyájan egy szorító rendszer rabjaiként létezünk, és hogy ezt a mélységet csak irracionalitással lehet érzékeltetni. Ha ezt tovább magyarázzák, elveszti a súlyát.
A látvány mellett a hangzás is kaotikus, a zenében csupán néhányszor hallható egy-egy dallam. Intenzív és lassú részek váltakoznak folyamatosan, ezt fényjátékkal is rendkívül jól érzékeltetik. A mozdulatok is mindig erre a lüktetésre reagálnak, ezzel is megjelenítve, hogy egy, az embernél nagyobb rendszer irányítása alatt álló bábokat/robotokat látunk.
Az egyetlen rész, ahol kissé fel tudok lélegezni, amikor a fiúk leveszik a felsőjüket, és izmaikat mutogatva erődemonstrációt tartanak. A kisszerűség és brutalitás keveredése némi humorral képes kizökkenteni a nézőt a végtelen körforgásból.De csak egy rövid ideig engedik meg maguknak ezt a szabadságot, pár perc után visszatérnek a szögletes és feszes mozgáshoz. Általában észreveszik egymást a térben, és együtt küzdenek az abszurdnak tetsző vágyaikkal, de előfordul, hogy önmagukba záródnak, és nem látnak magukon kívül mást – elképesztően reális.
A táncosok emberfeletti munkát végeznek a színpadon (ez látszik abból is, hogy a végére úsznak a verítékben), pontosan tudják, mit akarnak.Rendkívül precízen akarják bemutatni egy alternatív világ mindennapjait, ahol a lakosok patkány szinten létező emberek, vagy emberi vonásokkal rendelkező patkányok… Mindenesetre mindenki magára ismerhet a karakterek egyes viselkedésformáiban, a kérdés csak az: ki az, aki ezt hajlandó meglátni, és ki fordítja inkább el a fejét?
Írta: Farkas Dóra
SÉD folyóirat IV. évfolyam, 3. szám
Fotó: Gáspár Gábor