Nagy vállalkozásra adta a fejétezúttala Forte Társulat. Bátor dolog egy ilyen jellegzetes stílussal bíró szövegmívelő, mint Bernhard írásaira alapozni egy fizikai színházi előadást. Vajon mit tudott hozzátenni a társulat egy önmagában is művészi értékkel bíró, körmondatai és ritmikája miatt erős szöveghez?
Noha Bernhard művében (Az olasz férfi) Bartók első három vonósnégyese nagy szerepet játszik, valamint Horváth Csaba rendező is alapozott már előadást Bartók műveire, amit az előző évi táncfesztiválon is bemutattak (5. vonósnégyes/Concerto), ebben a darabban mégis inkább csontütögetés és jódli kíséri a szövegeket.
A történetet több mű alapján fűzték össze (Az olasz férfi, Kioltás, Megzavarodás és Heldenplatz című dráma), mégis nagyjából egy szálon halad az esemény. Egy osztrák kis faluban járunk, a hegyekben, ahol a lakók életében titokzatos egyéni és történelmi tragédiákra láthatunk rá. A legszörnyűbb „titok” csak az utolsó jelenetekben tárul elénk: lengyel menekülteket öltek le és temettek el környékbeli osztrák fasiszták a közeli tisztáson, ahol helyüket egy fehér folt jelzi.
A történet azzal indul, hogy egy vígjáték előadására készült a falu, most a színpad helyett mégis egy halott fekszik felravatalozva az üvegházban. Egy apa öngyilkos lett. A helyiek és rokonai vele való viszonyának monológjai hangzanak el az első „részben”, hol egymásnak ellentmondva, hol alátámasztva az addig hallottakat, több szemszögből és megvilágításból ismerhetjük meg egy család életét. Apa és fiú viszonyában többen megszólalnak, nincsenek konkrétan kijelölt szerepek. Az állandónak mondható özvegy és a lányok is alakítanak más figurákat, néhol nehéz követni a szerepcserét, vagy hogy kiben folytatódik éppen egy alakítás.
A 110 perces, szünet nélküli előadás teljes hossza alatt szövegeket hallunk. Bernhard mesterien összerakott mondatai olykor érthetetlenné válnak a nem mindig kellően artikuláló színészek szájából. Fárasztó végig figyelni, szinte nem is lehet befogadni ekkora mennyiségű szöveget egyszerre.
A társulat mondandóját nem klasszikus értelemben vett tánccal, hanem kényszeres, ismétlődő mozgássorozatokkal támasztja alá, ezzel is hangsúlyozva a figurák és kisember helyzetekbe ragadtságát, kényszerű sorsát. A (mű)lapockacsontokkal való zenealkotás, kísérteties kopogás az épületeken, padlón, egymáshoz ütögetésük ijesztő és hátborzongató lehetne, azonban a (néhol nem odaillő helyeken) beszórt humormorzsák és harsány színű női ruhák ezt a hatásukat elfedik. Ahogyan az elejétől újra és újra felhangzó jódlizás is, főleg az özvegy (Földeáki Nóra) részéről. A társulat énekteljesítménye egyébként kimagasló, bár nekem zavaró már, amikor egy teljes dalt elénekelnek mikrofonba az előadás vége felé,és az addig nagyjából egyenletesen vitt hangulat megtörik, enyhén áthajlik az operett és musical világába. Meglepő az is, amikor az özvegyet alakító Földeáki Nóra teljesen félrehúzott szájjal „súg”, és mesél el egy történetet. A több percen át tartó jelenet alatt az elején még viccesnek tűnő mimika erősen groteszkké és oda nem illővé válik. Ahogyan a vadász-kertész vita közben egyik színészből felhorkanó vaddisznóhang is a sokadik ismétlés után humorát veszti.
A „tánc” jellegét szöveghez illőnek érzem, a repetitív mozdulatok megfelelően támasztják alá a szövegek zeneiségét, azonban úgy érzem, ez a fajta mozgás nagyobb pontosságot és erősebb kidolgozottságot követelne. A Forte Társulat korábbi előadásaiból is hiányoltam a táncosi munka kidolgozottságát, bár ez kimondottan fizikai színházi darab és nem táncelőadás, szükséges lenne a mozdulatokba fektetett több munka.
Sok érdekes ötletet épített az előadásba Horváth Csaba. A csontok használata, a színpad közepén álló, üvegből és vasszerkezetből álló mászóka, ami mind a halott felravatalozására, mind a színészek nyaktörő mutatványaihoz játékteret biztosít, a felcsendülő harmonika és a jódlibeéneklések – engem mégsem visz valahogyan az előadás. Mintha túl sok mindent próbált volna egyszerre beletenni a rendező, hogy megmutassa a társulat sokrétűségét, azonban ez inkább lesz halmozás, mint teljesség.
Írta: Hud Janka
SÉD folyóirat IV. évfolyam, 3. szám
Fotó: Gáspár Gábor