Két előadás, amely kiváló lehetőségeket szalaszt el egy nagyobb cél érdekében, de a cél nem tűnik világosnak. Óriási kérdőjel maradt bennem. Értem, vagy sejtem, hogy értem: de miért?
Mindkét darab folyamán azt éreztem: valamit nagyon el akarnak nekem mondani, valamit nagyon meg kell értenem – ezért mindvégig nagyon kerestem a mondanivalót. Ha úgy tetszik, a történetet. Azt, ami segít tükörbe néznem, felismernem valamit, ami bennem is ott van, ami közös bennem és a táncosokban, ami az előadás – és önmagam – megértéséhez közelebb visz. Így köztes állapotban maradtam: a folyamatos jelentésadási kényszer miatt a táncba belefeledkezni nem tudtam, ugyanakkor az előadást mint egységet nem értettem. Sokszor éreztem, hogy megfejtek egy-egy mozdulatsort, jelenetet (mert mindkét előadás mozaikszerű szerkezettel rendelkezett, jelenetek laza láncolatából állt), de mindvégig ott volt bennem a miért? kérdése is: a mozaikok mozaikok maradtak.
Az egységes nyelv hiánya, az eklekticizmus (mind zeneileg, mind mozgásnyelvileg) és az unalomig ismételt monotonitás jellemezte az előadásokat. Sokáig töprengtem rajta, hogy szándékolt-e a rombolás, az egységes nyelv hiánya, azaz: dekonstrukcióval, posztmodern műalkotással állok-e szemben, de rá kellett jönnöm, hogy nem. Nem, mert a dekonstrukció amellett, hogy szétszed, össze is rak valamit. Felmerült bennem a szándékoltság kérdése azért is, mert formailag illik a mozaikos szerkezethez a választott nyelv: mi van akkor, ha tényleg azt szerették volna bemutatni, ahogyan szétesik minden (a szent és a profán egysége, kapcsolataink, a közösségek), és nem lehet összerakni, vagy ha igen, repedések maradnak a mozaikok között, a (poszt)modern világban nincs egység? Elméleti síkon működhetne is ez a magyarázat, és meg is nyugodhatnék tőle, de nem teszem, mert azt érzem, éppen az ellenkezőjét szerették volna sugallni az alkotók: a reménytelenség mögötti reményt.
A gesztusok már-már úgy tűntek, szöveget akarnak közvetíteni, miközben megmutatták a mindennapi cselekvésekben rejlő céltalan ismétlődést, de ennél tovább nem mentek. Rengeteg remek ötletet láttunk, amelyeket sajnos vagy nem bontottak ki, és egy-egy villanás erejéig tartottak, vagy túlságosan kifejtettek, és létrejött az a szituáció, ami színpadon mindig kellemetlen, a néző számára pedig kényelmetlen: az ötlet maga jó, de hiába, nem sikerült gondolatiságot vinni bele, és a hosszas kifejtés ezt csak egyre nyilvánvalóbbá teszi.
A ruhák hétköznapiságának oka nyilván az, hogy szándékosan hétköznapivá tegye a táncot. Az egyetemes emberi tapasztalat bemutatásának szándékát erősítik a kifelé nézések, kifelé mutogatások, amelyek működőképesek lehetnek bizonyos esetekben, de itt sajnos csak tovább erősítették bennem az érzést, hogy részese vagyok valaminek, és nem tudom, minek.A két előadás végén megkönnyebbülést éreztem – és nemcsak a közönség részéről. Nem vagyok benne biztos, hogy a táncosok érezték, összességében mi köré fűzték fel mozdulataikat, mit akarnak megmutatni (még ha értették is).
Col-Lab
A közös cím a Közép-Európa Táncszínház 2013-ban életre hívott V4 Young Dance Talents programra utal, amelynekkeretén belül a két előadás megszületett. Aközel hároméves együttműködés első darabjai Kun Attila SacroSanctus és Eryk Makohon Poly című egyfelvonásosai. A továbbiakban külön kezelem őket, lévén külön darabokról van szó, de megjegyzem: nem véletlenül tudtam fentebb annyi közös vonást felfedezni bennük.
Sacro Sanctus
A cím mint az értelmezéshez kulcsot adó fókusz a Sacro Sanctus – Szent Szellem vagy Szentlélek– esetében egyrészt túl általános (és tágan értelmezhető), másrészt bizonyos elvárások és előfeltevések fogalmazódnak meg a nézőben (legkevesebb annyi, hogy valamilyen „eljövetelről” lesz szó). Adarab leírása szerint az „ember teremtettségére, és az ebből adódó szentségére utal, valamint ezen keresztül a tánc és maga a táncos szentségének esszenciájára.”
A ruhák hétköznapisága a szent és a profán értelmezési sík felé terelt: a profánban lévő szentség (és a szentségben lévő profán) elképzelhető értelmezésnek tűnt. A kezdet ígéretes volt: a zene hiánya nagyon erőssé tette az első „képet” (amelyet a végén a táncosok újra eltáncoltak, ezúttal zenével, keretet adva az előadásnak, amely akár a profántól a tánc segítségével a szentig való eljutásként is értelmezhető). Képet írok, mert valóban megállt a levegő a teremben, nagyon szép szinkrontáncot láttunk, amelyben a csendet csak a táncosok mozgása, a lábak suhogása törte meg. Olyan indulás ez, amiben rengeteg lehetőség van: a cím alapján a későbbiekben is kerestem, hogy a minden emberben jelen lévő, mindannyiunk számára elérhető szentség hogyan mutatkozik még meg – mert, mint fentebb említettem, értelmezésem erre indult el, a valaki eljövetelének várása semmiképpen nem tűnt érvényes olvasatnak: amire várunk, az bennünk van, magunkban kell megtalálni.
A gondolat és a téma ősi, számos lehetőséget rejt magában, újszerűen bemutatható; a keret remek megoldás: ha lenne íve a darabnak, ha megmutatná az utat, ahogyan eljutunk a szentségig (a zene, a tánc mint ősi eszköz tökéletesen működhetne), nem pusztán egymás mellé rendelne zenéket, mozgásformákat, képeket (és nem akarna annyira mondani valamit), hanem megtalálná a kapcsolódási pontokat, nagyon erős lehetne.
Poly
A darab címe egy korábbi változatban: Poliamoria, azaz sokszerelműség, amely konkrétabb ugyan, de még mindig túlzottan tág, ezért ez esetben is elolvastam a leírást. Eszerint a darab bemutatja, hogy az ember közösségben létezik, ahol a kapcsolatok hálózata határozza meg egyéni pozícióját – emellett a modern szerelmi kapcsolatok formáit is kutatják az alkotók. Túl sok ez így együtt: a cím, közösség és kapcsolatok, modern szerelmi formák. Lehet, hogy ezért is rövidült le a cím: Poly – ami egyszerűen sokrétűséget sugall, ám ez az „egyszerűség” (a Sacro Sanctushoz hasonlóan) túlságosan tág, megfoghatatlan tartalmi keretet ad (ezzel szabadságot az alkotónak, ami nem volna baj, ha a nézőnek élményt adna). Így belekapaszkodtam az almákba.
[Itt szeretném jelezni, hogy a több kiló feldarabolt alma nem veszett kárba (a körülöttem lévők közül többen aggódtak emiatt), lovak kapták meg az előadás után.]
A fa, ami valaha biztosan a jó és rossz tudásának fája volt, kivágva, rönkjén pedig az almákat darabolja egy fiatalember fejszével a darab alatt mindvégig. Tehát: eszköz került a színpadra, és nem is akármilyen. Értelmezést segítő eszköz? Végiggondolt? Jól használt? Valóban szükséges? Először olyan érzésem volt, hogy a fiatalember nem volt ott a próbákon, kerestek neki szerepet. Aztán meg olyan, mintha az alkotó bizonytalan lenne, és önmaga (az értelmezés) biztonságának biztosítása érdekében vitte ezt a túlságosan direkt utalásrendszert a színre, nem a háttérbe, hanem az előtérbe, ugyan a színpad szélére, de azért hangsúlyos helyre, megvilágítva. Éva adta Ádámnak a gyümölcsöt, amit most egy félrefordítás miatt épp almával szeretünk megjeleníteni. Ezt nem is fejteném ki bővebben. Aki almát visz a színpadra, túl sokat kockáztat.
Bűnbeesés, bűn, csábítás – de vajon bűn-e? mi a bűn? Ezeket a kérdéseket feszegeti az alkotás, és nem foglal egyértelműen állást: emberi viszonyaink, a maguk esetlegességével és véletlenszerűségével hozzánk tartoznak, ám felmutatja az emberben rejlő állatot is, az emberi test lélektelenségét és kapcsolataink lélektelenségét is (számomra az almák darabolása, majd kínos csendben történő elfogyasztása is erre utalt).
Ebben a darabban inkább éreztem az egységet: valóban azt mutatta meg, ahogyan az ember ide-oda vetődik az életben, de sajnos nem ment tovább az értelmezésben ez a darab sem: jó ötletek felmutatása, az almák – és bennem még mindig a kérdőjel. Káosz van odabenn, bennünk, emberekben, és ez a káosz nem biztos, hogy kívülről ered: belőlünk jön, a közösségekből, amelyek részese vagyunk, alakítja kapcsolatainkat. Értem én, hogy az eklektika a káosz megjelenítésének eszköze kíván lenni, értem azt is, hogy kapcsolataink véletlenszerűek (ezt egyébként nagyon szépen fejezte ki a táncosok sorban állása, és időnkénti helycseréje: mintha pusztán attól függene, kihez ér hozzá az ember, hogy ki van éppen mellette), de továbbra sem látom a célt, a kulcsot. Valamit, amitől más lenne a darab, mint mindannak felmutatása, amit tudunk, ismerünk – új nézőpont, összekapcsolódások, értelmezések nélkül.
Érdekes. Ez a szó sok mindent jelenthet, lehet megnyugtató, ironikus, vagy egyszerűen kifejezheti azt, hogy fogalmam sincs, mi van. Ha nem tudtam volna, hogy két koreográfus munkája a két előadás, nem tűnt volna fel: a ruha, a szerkesztésmód, a mozgás, a nagyon direkt, mégis dekódolhatatlan nyelv, a címadás, a zene- és csendhasználat mind összekötötték az előadásokat, és úgy tűnik, az együttműködés az egyéniség elvesztésével járt. Mégis azt kell mondanom, van ezekben az előadásokban valami, ami újragondolható, megmutatható, csak az alkotóknak el kellene dönteniük, hogy a számos ötlet, a képzett táncosok, a kezükben lévő egyéb tudás és eszközök birtokában mit szeretnének elmondani, és utána – csakis utána – eldönteni azt, hogy hogyan szeretnék azt megtenni.
Írta: Konczer Kinga
SÉD folyóirat IV. évfolyam, 3. szám
Fotó: Gáspár Gábor