Frenák Pál Lutte (fr.: ’párbaj’) című koreográfiája nagyon nehezen leírható hatást gyakorolt a veszprémi közönségre. Az előadás után minden néző arca komoly gondolatokról árulkodott. De vajon milyen eszközökkel érhette el ezt a társulat?
A stroboszkóp erősödő fényében egy bokszolót pillantunk meg, aki ünnepélyes zene kíséretében vonul be a színpadra. Miután a hang és a villódzó fény hatására idegeink pattanásig feszülnek (ennek a pontnak eltalálásában Frenák igazi mester), a jelenetnek vége, és a darab egy másik, az előadás törzsét adó világban folytatódik.
A színre ezután a takarásból egy szájkosaras, kikötött táncos ugrik be (jegyzetembe ekkor a „kikötözött eb” szavakat írtam fel. Nem is gondoltam, mennyire igazam volt). Az alak minden erejét bevetve próbál küzdeni és lánca ellenére eljutni a fényig; a színpad másik felére. A fény felé törekvés egy ennyire állati lénytől különös benyomást kelt, ez azonban az előadás előrehaladtával sokat változik, újabb és újabb kontextusba kerül. A darab fókuszában ugyanis a párbaj, az örök küzdelem áll. Minden jelenet a belső harc egy-egy stádiumát mutatja be, olykor a táncosok mellett szerepeltetve a konfliktusokat megélő karaktert. A jelentésszintek felfejtéséhez nem volt szükség a felöltözött, viselkedni próbáló, a kikötözött démonaival küzdő alak megjelenésére. Az azonban tagadhatatlan, hogy az előadás hatalmasat vállalt ezzel, és azt teljesítette is. Nagyon nehéz ugyanis valódi drámai karaktert szerepeltetni egy ehhez hasonló koreográfiában (és eddigi tapasztalataim szerint általában a mozgásszínházi előadásokban is), ugyanis a testtel való bánás mellett komoly színészi játékot igényel. A Lutte esetében nem érhet csalódás ebből a szempontból. A belső válságot megélő karaktert azonban Várnagy Kristóf tudatosan felépített színészi munkával és lenyűgöző energiával formálta meg. Első megjelenésében kifelé, a közönségnek beszélve (német, angol és francia nyelveket váltogatva) próbálja puskájával lelőni a háta mögött lévő kikötözött alakot. Amiket értettem, a szavak és mondatrészek mind az áldozatának undorítóságára, az azzal szembeni teljes elutasításra utaltak.Ezek a jelenetek a darab további részében sem rántják le a művet a földre, nem teszik érdektelenné a történéseket, inkább a fokozásért és az újabb jelentésszintek felmutatásáért felelősek. Azt is az előadás erényének tartom, hogy a főszereplő alakja nem csupán megjelenésében és mozgásában, de egész lényében változik, lassanként halad a konfliktusoktól, elfojtásoktól való megőrülés felé.
A többi táncos a társulattól megszokott módon rendkívüli energiával formálja meg a belső, elfojtott tartalmak alakjait. A hagyományos mozgásszínházi eszköztár mellett nagyrészt a küzdősportok mozgásvilágát idézik, amelyek segítségével egyértelmű helyzeteket képesek teremteni a színpadon. A meglehetősen kevés eszköz szintén segít nekik ebben, nekünk pedig ezek dekódolásában. A darab elején a trégerről beeső bokszzsák, majd az azt néhány jelenettel később felváltó, szintén lelógó táncos pillanatok alatt a harc eszközévé válik és viszonyrendszereket alakít ki. A társulat megszokott eszköztárához tartozik a mozgásvilág ilyen szintű kiterjesztése, amelyben a jelnyelv, Frenák Pál második anyanyelve is sokszor helyet kap.
Miután az elfojtás tarthatatlanná válik, és végignézhetjük ennek kifejeződését a fő karakterben, keretet kap egy sokkal szimbolikusabb síkon is: az előadás kezdetén a fény felé törekvő alak már a fénytől próbál távolodni. Ezzel az egyszerű jelentéssel bíró kerettel sikerült szerepeltetni a darab fő mondanivalóját, az önmagunkkal való szembenézés iszonyú nehézségét és az onnan való továbblépés feszültségét.
A darab egyik zárójelenete a kezdőképhez hasonlóan stroboszkóppal operál. Ezek mintegy keretbe foglalják az előadást. A harcnak igazából a végét láthatjuk; a végletekig erősödő feszültség kirobbanását, az undorítónak degradált vágyak leküzdését, ezzel együtt pedig a szubjektum felszámolását. Az előadás tehát kétsíkon játszódik: egy általános, időtlen és egy személyes, belső idővel operáló világban. A belső vívódást átélő karakter ilyen módon a társadalom aktuális viszonyulását jeleníti meg, annak minden kényszeres elfojtásával együtt. A kikötözött, egymással harcoló alakok pedig a küzdelem örök érvényűségét hivatottak megjeleníteni. A kétféle narráció elkülönül, és egymást értelmezi.
A drámai kiteljesedés után a színpad elsötétül, ám egy különös zaj nem engedi a nézőket kilépni a darabból. A fény lassan a színpad hátsó nyílására irányul, és egy talpig ezüst, arc nélküli alakot pillantunk meg, aganccsal a fején. Ez a végtelenül gyönyörű lezárás feloldozásként szolgál a drámai jelenetsorok után, amelyről sokunknak a Hamlet végén megjelenő Fortinbras alakja jutott eszébe. Ennek a szarvasnak a megjelenése olyan földöntúli élményt váltott ki belőlem, amelyre száz előadásból jó, ha egy képes.
Írta: Keszte Bálint
SÉD folyóirat IV. évfolyam, 3. szám
Fotó: Gáspár Gábor