Ha A Tánc Fesztiváljára egy alkotó egymás után két egyfelvonásos darabot hoz, nem tehetek róla, automatikusan elkezdem keresni a hasonlóságokat vagy épp a különbözőségeket. Utóbbit nem volt nehéz megtalálni Bozsik Yvette két idei darabjában, bár a zenei, képi és mozgásvilága merőben más volt a két műnek. Akkor mi volt hasonló? A problémák.
A Bozsik Yvette Társulat idén két egyfelvonásos darabothozott Veszprémbe a Tánc Fesztiváljára: elsőként a Kodály Zoltán zenéjére készült Galántai táncok című produkciót, majd a koreográfiával Pina Bausch és Mary Wigman előtt is tisztelgő Orfeusz című darabot tekinthettük meg.
A Galántai táncok már az első pillanatban levett a lábamról. Ahogy szétlibbent a Hangvilla színháztermének élénk vörös függönye, elénk tárult egy felettébb impozáns, egyszerre túlvilági és közben a magyar néphagyományokat is megelevenítő képi világ. A színpad aljzatát tükörszerűen fénylő fekete balettpadlóra cserélték, ami az egész színpadképet képlékennyé, túlvilágivá tette.
A tér baloldalán hét talpig fehérbe és vörösbe öltözött nő állt, mögöttük egy bambuszrudakból álló kerítéssel elválasztva hét fehér arcú, fehér köpenyes férfi. A nők öltözetén mindenhol az éles vörös színek domináltak, a pártát díszítő vörös rózsákban csakúgy, mint a szoknya alján vagy a szemük alatti vonalban. Az égő vörös szín életteliségéveléles ellentétben állt a férfiak fehérre festett arca és kifejezéstelen tekintete.Ez az ellentét a táncosok magatartásában volt leginkább tetten érhető. Míg a nőkön a szenvedés, az érzelmi telítettség, néhol a félelem vagy épp a bujaság látszott, a férfiak szenvtelen arccal, a felsőbbrendűség érzetét keltve kísérték végig partnereik táncát. Ez az egyoldalúság, kiegészülve a japán butoh tánctechnika lassú, feszített mozgásával, démonikus hangulatot keltett, a fehér arcok mintha a halál árnyékából léptek volna elő, hogy lehúzzák magukkal a vörös ajkú, vérben forgó szemű, mégis törékeny nőket.
Alapvetően azt mondhatjuk, hogy a Galántai táncok fantasztikus látványvilággal dolgozik, bizonyára remek fotók készültek róla, és ha lett volna ilyen, valószínűleg a legszebb jelmez díját is ez az előadás kapta volna. Úgy éreztem azonban, a vizualitásra akkora hangsúly került, hogy maga a mozgás már nem tudott elég figyelmet kapni. Pedig izgalmasnak ígérkezett a koreográfia, hiszen nem mindennap látjuk egyesülni két egymástól ilyen messze lévő kultúrát. A színlap ígérete szerint ugyanis az előadásban a japán butoh technikát és a magyar néptánc elemeit vegyítik a kortárstánccal, ami egyébként az előadásban egy meglepően homogén mozgásvilágot eredményez: bár kivehetők a különböző technikai elemek, mégsem különültek el élesen egymástól. Ebből is látszik, hogy a táncosok pontosan értik a mozdulatok lényegét, hogy Bozsik Yvette koreográfiája, a kultúrák ütköztetése egy jól átgondolt folyamat eredménye, ennek ellenére mégsem adja a teljesség érzetét a darab. Nem tudom pontosan, hogy milyen helyzettel állunk itt szemben. Az első gondolatom az volt, hogy talán túl sok különböző jelentésréteget hoz létre az előadás, és nem elég erős és egységes a formanyelv ahhoz, hogy ezeket összetartsa. Említettem például a butoh technikát, mely hihetetlen pontosságot és koncentrációt igényel, ami néha zavaróan hiányzott. Persze ez az állítás csak egy bizonyos szint fölött állja meg a helyét, hiszen a táncosok nagyon magas színvonalon teljesítenek ebben a számukra valószínűleg új műfajban, ugyanakkor azt gondolom, hogy egy ekkora vállalás esetében nem szabad megelégedni azzal, hogy magukhoz képest jók. Igényesebbnek kell lenni a saját munkával szemben, mert így bizony az a professziót, amit a jelmez és az egész vizuális világ képviselt, éppen az egyébként nagyon izgalmasnak ígérkező mozgás rontotta le, amit nagyon sajnáltam.
Ha más oldalról akarom megközelíteni a problémát, akkor az az állításom, hogy ha az előadás kicsit kevésbé „fotózhatóbb”, ha nem a vizualitáson van a hangsúly, hanem a táncon, és azt csak megtámogatja a képi világ, akkor lehet, hogy nem zavar ennyire a mozgás esetenkénti pontatlansága.
Ezzel a gondolattal át is térnék Bozsik Yvett másik egyfelvonásos darabjára, mert alapvetően nagyon hasonló problémákat észleltem az Orfeusz kapcsán is. Bár nem olyan monumentális módon, de a második darabnál is láthatóan nagy hangsúlyt kapott a vizualitás, ami egyébként is megszokottnak mondható Bozsik Yvette esetében, itt azonban sokszor átgondolatlannak és széttartónak éreztem a jelmezeket és az eszközhasználatot. A darabban Orfeuszt egy női táncos alakítja (Samantha Kettle), ami mögött nem éreztem a szándékot, pedig ez egy abszolút korszerűnek mondható ötlet lehetett volna, ám épp a gondolattalanság miatt nem töltődött fel tartalommal, így tulajdonképpen értelmét vesztette. Egy ilyen kultikus történetben, ha bármelyik főbb karakter nemét megváltoztatjuk, annak kell hogy legyen jelentősége, különben nem hogy hozzátenne, de gyengíti az előadást. A valószínűleg Hádészt alakító Vati Tamás, aki majdnem végig egy hosszú, fekete női ruhában volt, számomra kifejezetten komikus volt, ami egyébként lehetett szándékos is, de mint néző, elidegenített a színpadi történésektől, és néha – például az ária éneklésének imitálásakor – kifejezetten „gagyi”-nak éreztem. Hasonlóképpen éltem meg az Ámort alakító nőalak megjelenését, aki egy nagy műanyag gömbben érkezett a színpadra, és teátrális gesztusok kíséretében magába bolondította a férfiakat. Eltudok képzelni olyan előadást, amelynek eszköztárába ez a megoldás beleillik, és hozzájárul annak értékéhez, ám ebben az Orfeusz és Eurüdiké adaptációban ezt idegennek éreztem. Azért tartom hibásnak az előadás ezen pontjait, mert ezekben a pillanatokban kidobott magából,és hiába akartam, nem tudtam együtt haladni a történettel. Emiatt egy idő után elkezdtem unni, mert úgy éreztem, nem hozzám szól. Hasonlóan a Galántai táncokhoz, itt is sokkal megkapóbbnak éreztem a színpadképeket és néhány vizuális megoldást, de nem tudtam a darab gondolatiságával menni. Kár, mert az Orfeuszt játszó nő láthatóan magáévá tette a szerep minden pillanatát. Sajnos én ezt nem élhettem át.
A Galántai táncok számomra egészen lenyűgöző volt, még ha nem is feltétlenül vagy nem csupán a mozgásvilága miatt, de mindenképpen nagy horderejű, izgalmas előadásnak tartom. Mindaz azonban, ami a Galántaiban megvan, számomra hiányzott az Orfeuszból, csupán a problémák voltak ugyanazok. Talán ha az Orfeuszban megvalósuló – egyébként izgalmas és e kritikában méltatlanul szó nélkül hagyott – koreográfiák lendületéből és precizitásából juttatnánk kicsit a Galántai táncokba, cserébe pedig az ott megjelenő terjedelmes gondolatok közül néhányat az Orfeuszba ültetnénk át, két tökéletes előadást kaphatnánk.
Írta: Darabos Petra
SÉD folyóirat IV. évfolyam, 3. szám
Fotó: Gáspár Gábor