Az idei fesztiválon markáns vonalat vittek a klasszikus, az antik mondavilágból építkező előadások kortárs értelmezései. Erre a komoly feladatra vállalkozott Simkó Beatrix és Grecsó Zoltán is.
Az előadás kezdete egy pár hétköznapjaiba vezet be minket rövid videók vetítésével. A karaktereket, Orfeuszt és Eurüdikét modern környezetben láthatjuk: tengerparton, könyvtárban, hajón, az otthonukban. Már ezekben a kisfilmekben is hangsúlyos szerepet kap a mitológiából ismert látás-nézés motívum. Amikor a pár egymás szemébe néz, az a harmonikus létezés metaforájává válik. Az egyik jelenetben megjelenik egy Jean Anouilh-kötet. A francia drámaíró több antik drámát modernizált. Ez a gesztus irányt ad a nézői befogadásnak. Az eredeti történettől való elfordulás szükségességét sugallja, valamilyen újszerű, progresszív kortárs értelmezésnek nyitva lehetőséget.
A vetítés után megjelenik a két szereplő, a tér két pontján, a lehető legtávolabb egymástól. Folyamatos szemkontaktust tartanak, nagy feszültség teremtődik a színpadon, pedig még egy mozdulatot sem tettek. Az összekapcsolódó tekintetek újra előhívják a mitológiai történetet, folytatódik a látás-nézés motívumának továbbvitele, ami a kisfilmekben már elkezdődött. A feszültség tovább fokozódik, amikor a két szereplő elkezd egymás felé közeledni. Az első közeledő mozdulatot a nő teszi meg, és innen elkezdődik a férfi és a nő összetett, rétegelt viszonyának tárgyalása.
Az addig külön létező személyek hirtelen összekapcsolódnak, és elképesztő harmóniát sugározó koreográfiával kápráztatják el a nézőket. Szinte az édeni állapot idéződik meg számunkra: Ádám és Éva paradicsomi létezése. A lassú mozgás mellett folyamatosan tartják a szemkontaktust, érzelmi többletet adva a táncnak. Az idillikus állapotban azonban megjelennek a kapcsolatokat óhatatlanul utolérő viszályok, veszekedések: a nő a tánc egy adott pillanatában visszautasítja a férfi csókját, és innentől mind dinamikában, mind feszültségben felfokozódik az előadás. Elkezdődik egy véget nem érő küzdelem férfi és nő között, mind mozgásban, mind lélekben.
A vakság motívuma és állapota az előadás során többször is megjelenik, a férfi vakságára kihegyezve a jelentést. A férfi vak állapotait mindig a nő okozza: saját lábával és kezeivel, vagy a férfi kezeit irányítva. Így válik a vakság a problémák, a kapcsolat nehézségeinek konnotációjává. A férfi csak egy-egy pillanatra képes visszavenni az irányítást, ezt rendszerint akkor képes megtenni, amikor ki tudja nyitni a szemét.
A két nem közötti harc fejeződik ki akkor is, amikor gesztusaikban valamiféle állattá változnak át, és így meresztik szemüket, csikorgatják a fogukat egymásra. Ettől kezdve olyan fizikai csata kezdődik, melynek végén Orfeusz megöli Eurüdikét. Ez lényegi eltérés a mondához képest, hiszen ott Eurüdikét egy kígyó marja meg. A kortárs feldolgozásban Orfeusz azonosítódik kígyóként. Az állatmetafora a halál utáni történések koreográfiájában is felidéződik, amikor Orfeusz nem fogja fel, hogy megölte párját. Mint a négylábú állatok, úgy dörgölőzik a másik testhez, továbbra is megpróbál táncolni az élettelen Eurüdiké testével, amely azonban a fizika törvényeinek engedelmeskedve csapódik össze-vissza. Orfeusz eljárja a haláltáncot Eurüdikével, majd gyászolni kezd. Ennek jelzésére hátulról világítják meg a táncost, aki így maga elé veti árnyékát. Az ezzel való küzdelem, a saját árnyékán való átlépése tett realizálása kerül a középpontba.
Ebbe a borzasztó erős, feszült pillanatba lép be a halott Eurüdiké. A zene teljesen más hangzásvilágot jelenít meg: techno zenei alap támasztja meg, hogy az addig szemérmes nő dominává változott. Mindenkivel foglalkozik erotikus tánca közben, csak Orfeusszal nem: a szemébe se néz, ellenben a nézőkkel folyamatos szemkontaktusban van. Ez a gesztus, a színházi „fal” lebontása is jelzi, hogy más dimenzióba lép az előadás: az Alvilágba. Orfeusz, felbuzdulva Eurüdiké élettelinek tűnő mozgásán, megpróbál táncolni vele, de hamar rájön, hogy ez lehetetlenné vált. Eurüdiké mozgására csak időlegesen tud rácsatlakozni, valódi páros tánc nem jöhet létre, hiszen a fizikai jelenlét nem elég, nem egy szférában mozognak.
Amikor Eurüdiké hajlandó foglalkozni Orfeusszal, akkor elképesztően vádlóvá válik a mozgása. Az elején még balettelemekkel fejezi ki vádjait Orfeusz iránt, aztán a fizikai ütések szintjére redukálódik a mozgás.A feszültséget a megbocsátást jelző csók hivatott feloldani. A két karakter megkezdheti a feljutást az Alvilágból. Nincs semmiféle isteni engedélykérés és -adás, a szerelmesek maguk próbálják meg megoldani a problémát, amibe kerültek. Ez azonban, minden erőfeszítésük ellenéresem sikerül. Orfeusz már kijutott (ezt egy fényjelzés érzékelteti), amikor nem tudja megállni, hogy ne nézzen beleEurüdiké szemébe. Így mindketten visszakerülnek az Alvilágba. Újra dübörög a techno, mindketten felvesznek egy repetitív, diszharmonikus mozgásformát: a hihetetlen gyors mozgások és az ötletes fényhasználat miatt úgy tűnik, mintha mindketten szétszakadnának, a mozdulatok egybemosódnak. Eurüdiké hamarabb ki tud lépni ebből, hiszen ő már megjárta egyszer ezt az állapotot. Támaszt nyújtana Orfeusznak, aki azonban nem talál kiutat: együtt kell élnie a tudattal, hogy ő okozta Eurüdiké halálát, és megmenteni sem volt képes.
Írta: Hornok Máté
SÉD folyóirat IV. évfolyam, 3. szám
Fotó: Gáspár Gábor