Három nő a színpadon, egy a szélén nagy hassal narrál (Huzella Gabriella). Köszönti a nézőket, majd minden színpadiasság nélkül, körbejárva elmondja, hogy fogalmuk sincs, hogy történik-e valami ma itt vagy sem. Nem láthatjuk előre a dolgok kimenetelét.
Viccesen, hétköznapian indul az előadás. A pocakos nő körbe járkálva beszél, s mint a tudományos filmek bemondója, a helyzet komikumát kihasználva elmélkedik, vajon miért fetrengenek a nők a színpadon. Bekapcsol egy tv-t a falon, a bejátszáson egy hátára fektetett poloskát láthatunk, aki játszi könnyedséggel, a hátsó lábain átfordulva a hasára huppan. Ebből kiindulva megkéri a földön kapálózó táncosokat, hogy akkor így, ilyen elegánsan tessenek hasra fordulni. Majd otthagyja őket próbálkozásaikkal.
Nem tudom, hogy nevessek-e. Valahogy a komolyság és a félelemérzet mindig bekúszik egy-egy mosolyom mellé. Várakozom. Kicsit félve, kicsit kíváncsian, kicsit siettetném is a befelé menést, meg azt is gondolom, hogy ez engem úgysem fog megérinteni. Lassan, nagyon lassan csúszom bele a történetekbe. Eleinte mint kívülálló szemlélem.
Villanásokból épül fel a történet. Hol lassú, hol gyorsabb. Hol időrendi elcsúszással vagy ismétléssel él. Van, ahol kitart, és van, amin szinte átszalad. Néha a történet mesélés közben abbamarad. A humoros, göndör hajú táncosnál (Nagy Csilla) ott, hogy fekszik az ágyon vajúdás közben (pedig ő alternatívan akarta), és azt kérdezi a bábájától, hogy most meg fog-e halni. A másik, rövid hajú nő (Virág Melinda) azonban zavarba ejtő részletességgel mesél wc-re menésről, majd hogy hogyan lottyant a szülés után a rengeteg vér és minden egyéb az időközben általa lazán félrerúgott fürdőszobaszőnyeg helyett a kőre. Dóra (Furulyás Dóra) leginkább szenved. Fáj, nem vicces ebben a történetben semmi. A kórházban vagyunk. A szerepet váltó táncosok, mint nővérek és orvosok „szurkolnak” neki, „Engedje el magát, anyuka!”, „Nem mindenkinek megy ám ilyen nehezen” és hasonló mondatok közepette anyuka láthatóan csak a fájdalmára és szenvedésére tud koncentrálni.
A mozgás a darab előrehaladtával egyre intenzívebb és intimebb. Néhol elementáris, néhol gyengéd. A táncosok teljesen elmerülnek az érzésekben, átadják magukat a fájdalomnak és hullámzásnak. Valódi táncosokat látunk, nőket, anyákat, kétségeket látunk, és erőt! Fájdalmat, kitörő és elfojtott érzelmeket. Bukást és győzelmet. Kontrollt és elengedést.
A legszebb pillanatok egyike, amikor egymás összefont testrészei között bújnak át meg át, összegabalyodva, miközben folyamatosan szűkül a csatorna, amin átdughatják a fejüket, nagy a küzdelem. Ebből felállva két táncos közrefogja a harmadikat, aki kettőjük között, és testrészeiken föl-alá mászva keresi a helyét, mint az anyaméhben, majd fejjel irányba állva az egyre szorosabb és szűkebb mozgástérből végül előbújik.
Dráma, színház, tánc, performanszok, beavató színház… A Tünet Együttes minden egyszerre. Nem használ kategóriákat, nem teszi le a voksát egy műfaj mellett. Hatni akar. Eszközökkel, amik rendelkezésére állnak. Bármit felhasznál.
Gyönyörű és eredeti megoldásokat láthatunk a színpadon: a nejlonzacskóból maguk köré gyártott burok, ami mint győzelmi lobogó lebeg utánuk a térben, ahogy felszabadultan a születés után körbefutkároznak. Szerepeikben hol anyák, hol gyermekek, hol méhen belül, hol kívül vannak, több szemszögből, mégis folyamatában látjuk az eseményeket.
A végén (ami talán kicsit hosszúra nyúlt), az erőteljes nyögések, fújtatások, tekergőzések és összehúzódások közti szünetek után megszülető placenta, ahogyan a levegőből a földre toccsan (zsinórpadlásra felfogatott vizes, kerek nejlonzsák), megkönnyebbülés minden néző számára. Szerintem sokaknak lenne kedve csatlakozni a közben alsóneműre vetkőzött táncosokhoz, akik önfeledten csúszkálnak a vízen fel s alá a színpadon.
Bevonódtunk.
A visszatapsolás közben magukra vett: Köszönjük az apáknak! póló megható gesztus.A Játékszínben fekete a háttér, valószínűleg nem tudták megoldani a más térben (általam csak fotókon látott) rózsaszínre kivilágított lepedőburkot, ami sokat segíthet a néző számára már az elején a ráhangolódásban. Még sincs hiányérzet. Valami történt.
Sok minden történt. Csodát láttunk.
Írta: Hud Janka
SÉD folyóirat IV. évfolyam, 3. szám
Fotó: Gáspár Gábor