A CompagnieinterContemporain Jászberényi Sándor novellája alapján készült fizikai táncszínházi előadását a fesztivál utolsó napján tekinthette meg a veszprémi közönség. Rendkívül kis térben egy több tekintetben monumentális előadást láthattunk.
A fizikai színház számomra mindig különös, nehezen megragadható eszköztárat hoz. Nem volt ez másként ez alkalommal sem. A darab vállalása óriási, a formája is indokolt, a megvalósítást azonban végig kívülről szemléltem.
Az előadás az erőszakról, a mindenkiben ott lévő „fekete kutyáról” szól. Ennek megfelelően a jól képzett táncosok minden erejüket összpontosítva, értőn tárják elénk a probléma különböző rétegeit. A fesztivál folyamán ritkán volt ilyen érzésem, azonban ezúttal egyértelműen tapasztalható volt, hogy a produkció össze van zsugorítva. Megnézve az előadás képi anyagait, kiderül, hogy valóban kevesebb térrel kellett dolgozniuk az előadóknak. Amellett, hogy legjobb tudásuk szerint megoldották ezt, mégis sajnáltam, hogy talán valami elveszik így az előadásból. A lendület és energia, amivel operált a darab, természetesen így is szétfeszítette a Játékszín falait, azonban teljesen más érzetet nyújthatnak egy tágasabb térben. Technikából azonban nem volt hiány. Láthatóan az előadás fontos része a fény és a hang, amelyekkel rendkívül jó operáltak, olykor új jelentésekkel ruházták fel a látottakat.
A koreográfia dinamikája egy ideig magával ragadott, és ezen a szinten talán a végéig nem is eresztett el. Azonban az első néhány jelenet után elvesztem a gondolatisággal. Ennek okát a számomra még nagyrészt ismeretlen fizikai színházi eszköztárban látom. Bár sok esetben az érzetek és az egyértelmű viszonyok a karakterek között segítettek a tájékozódásban, mégsem tudtam magamnak megnyugtató magyarázatot adni a látottakra. Körülöttem sokan – hasonló okokból – ugyanezen problémába ütköztek. Ettől függetlenül azonban fontos ügynek tartom ennek a formának a használatát, az ehhez hasonló koreográfiák születését. Ebben nagy segítségére volt a fiataloknak az Imre Zoltán Program, amely pontosan ezeket a kezdeményezéseket hivatott felkarolni.
Szakály György, a fesztivál zsűrijének elnöke záróbeszédében említette, hogy a jövőben a közönséggel és az alkotókkal együtt megvalósulhatna egy beszélgetés a fesztiválon látottakról. Véleményem szerint ez nagyban segítené az ehhez hasonló, kísérletező előadások megértését, emellett komoly színházi nevelési funkcióval is ellátná a fesztivált.
Írta: Keszte Bálint
SÉD folyóirat
Fotó: Gáspár Gábor