Ez a mottója a Pannon Várszínház idei rendezvénysorozatának. „A lét elviselhetetlen könnyűsége” – mondhatnám vidoran. De nem tehetem, mert a vírus elérte, hogy komolyan vegyük: óvatosabban váltunk jegyet nagyobb létszámú rendezvényekre; maszkban ülünk a nézőtéren; a Szegedi Kortárs Balett újra közönségdíjas, „telt házas” előadásán csak minden második széken ülhettünk; és a „sztrímelés” szó (így magyarosan) biztos bekerül majd A magyar helyesírás szabályai 13. kiadásába.
Ilyen körülmények között különösen fontos, hogy a nehéz helyzetbe került színházi és táncos szakma mellett közönsége (a Veszprém Tv nézőivel együtt 4200-an látták az előadásokat) és támogatói kitartsanak. Nekik, a rendezvényt kétszer megszervezni kényszerülő stábnak, valamint a művészeknek – akik sokszor a fennmaradásért küzdve készültek fel a fesztiválra – mondott köszönetet a színház igazgatója, Vándorfi László fesztiválzáró beszédében.
Krámer György az idén is izgalmas, a zsűri által is magas színvonalúnak ítélt produkciókat hívott meg, és – a kísérő rendezvényekkel együtt – olyan bőséges volt a kínálat, hogy lehetetlen volt mindenhova eljutni: voltak filmvetítések, a „Köszönjük, Magyarország” pályázat által támogatott produkciók, valamint tematikusan a programhoz kapcsolódó kiállítások, például „A fiúk a lányokkal táncolnak reggelig” című fotókiállítás a Laczkó Dezső Múzeumban.
Gáspár Gábor (Gégé) a kezdetektől fényképezi a fesztivál előadásait. Nem szimplán dokumentumfotókat készít: a kompozícióban, a plánokban, a technikák, a témák, látószögek kiválasztásában tetten érhető személyes érintettsége, látásmódja. Optikája keresi a tökéletes tartást, a kidolgozott, egyedi mozdulatokat-gesztusokat, vagy azokat, amelyek izgalmasan szabályos szeleteket hasítanak ki a térből. Gyönyörködik bennük. A mozdulatokban, nem a testekben. A nyilvánvaló meztelenség helyett a megfejtendő arcot választja. Fekete háttérből kezek, lábak, önkínzásig tökéletesített pozíciók: a tartásban manifesztálódott maximalizmus. Pillanatokba sűrített mozdulatsorok, a mozdulatlanná szelídített idő. A mesterségbeli tudás iránti tisztelet, a kreatív ötletek ünneplése. Lőrinc Katalin elképesztő állóspárgája. Frenák-táncosok kötélen, állványzaton. Lendület. Átszellemült jelenlét: a pillanat megélése, belsővé válása. A szenvedély szívbe markoló, zsigerekig ható transzállapota Horváth Csaba és Ladányi Andrea gyönyörűséges fotóján (személyes kedvencem). A sötét háttérből fénykörvonalakkal kimetszett két táncos szürreális látomássá olvadó mozdulatai (másik kedvencem). A jól megválasztott színes vagy fekete-fehér technikák: a drapéria anyagának lila költészetté nemesülése; a felfelé nyújtózkodó kezek fölött a kompozíciós egyensúlyt megteremtő füst gomolygása. Impresszionista képeket idéző montázs egymásba mosódó pasztellszínei; majd ellenpontként: pop-art borkanapé és műanyag rózsák rikító élénkpirosa. A táncfolyamból kimerevített, karakterábrázolásig pontos portrék, például Ladányi Andrea festékkel teleszórt, összpontosításba mélyülő arca, (kéz)tartása. A meztelen test elmosódott hátteréből kiélesedő arc. Még hosszan sorolhatnám, de inkább mindenki nézze meg személyesen, november 30-ig még látható a kiállítás.
Maguk az előadások jellemző keresztmetszetét adják a hazai kortárstánc-törekvéseknek, és kirajzolni látszanak bizonyos tendenciákat. A legszembetűnőbb, hogy egyre több társulat működik kísérletező, alkotó műhelyként: a klasszikus balett, de még a klasszikus modern iskolák mozgásrendszerét is maguk mögött hagyva a megtanulható mozdulatok biztonságos végességét a bizonytalanabb, de a szabadság korlátlanságát ígérő kísérletezés végtelenségével cserélik fel. Emellett a megírt-betanult koreográfiák helyett a táncosok maguk is formálják a nyitott, változásra-megújulásra kész táncnyelvet, teret engedve az improvizációnak; majd az így kialakult szekvenciákat, jeleneteket strukturálják (egyéb szcenikai elemekkel, mint a zene és a világítás) egységes kompozícióvá. Ez persze nem jelenti azt, hogy a néző könnyen megfejthető, követhető előadást kap: a koreográfusok, úgy tűnik, szent borzadással zárkóznak el a történettel „összecsirizelt” (Kosztolányi) produkciók létrehozásától. Ebben a posztdramatikus táncszínházi struktúrában mozaikos szerkezetű, egymáshoz lazán kapcsolódó jelenetekből építkező, mozgásmotívumokból összefűzött, főleg hangulatokat, atmoszférát, érzeteket közvetítő, olykor enigmatikusan többértelmű vagy az értelmezésnek kifejezetten ellenálló, izgalmas előadások születnek. Mindez nem növeli a kortárs tánc közönségének létszámát, hiszen a kőszínházi előadások egyértelműségébe (bár vannak kivételek) belekényelmesedett néző nem szívesen lép ki a komfortzónájából, hogy jegyet vegyen egy előadásra, amely túlzottan megterheli a szürkeállományát.
Ami (újra?) jellemző tendencia, hogy az előadásokban sok a „tánc”. John Ashford, az Aerowaves (ernyőszervezet az európai kortárs tánc népszerűsítésére) létrehozója idézi fel egy interjúban, hogy az utóbbi tíz évben (Európában, Magyarországon kevésbé) „jó ideig ódivatúnak számított, ha az ember ténylegesen táncot akart látni”. („Ez tánc, mivel táncos képzettségem van. Ha csak állok egy asztal mögött, és beszélek, az akkor is táncelőadás.”) A táncosok szakmai tudása szintén fontos kritérium, de a klasszikus vagy modern iskolák tanult mozgásrendszerének (teljes) dekonstruálásával. Vagyis kellenek a sokszor akrobatikus készségek, a jelenlét, az energia, de nem kellenek például a balettosan „szép” mozdulatok.
Tematikusan több előadás kapcsolódott a bezártság-korlátozottság, a dominanciaharc, az érvényesülésért folytatott küzdelem kérdésirányaihoz. Mindjárt az első napon két egymást követő, a kortárs tánc nagyon különböző felfogását képviselő darab: a Szegedi Kortárs Balett Bernarda Alba háza és a Frenák Pál Társulat Cage című produkciója; emellett mindkettőben meghatározó szcenikai megoldás a díszlet.
A Bernarda díszlete átlátszó plexiház, benne a fénytechnikai eljárások izgalmas tereket hoznak létre. Juronics Tamás elmondása szerint a táncdramaturgia nem a Lorca-dráma cselekményét követi, inkább a bezártság fülledt, elfojtott vágyaktól terhelt atmoszférájának, az egymásnak feszülő szándékok kiváltotta harcoknak a megjelenítése a darab. Azért a dráma egyes elemei felismerhetők: az anya tánca indítja a cselekményt; Pepe Romano, a csábító is megjelenik egy inkább érzelmes-akrobatikus, mint szenvedélyes jelenet erejéig (Manuel de Falla lendületes, főleg fúvósokra és vonósokra hangszerelt zenéje itt egészen elomló, romantikus-filmzeneszerű); a legidősebb és a legfiatalabb lány alakja is megidéződik, különösen az utóbbi tragikus harca a kiszabadulásért. A fekete ruhás lányok ezen túl nem egyénítettek. A sokszor kórusszerűen, imponáló tánctudással előadott, modern tánc(balett)-kontakt-néptáncos alapú koreográfia a plexifal támasz-kontaktfelületként való használatával kiegészítve jellegzetesen juronicsos világot hoz létre. Úgy tűnik, a fesztiválon ez a táncnyelv távolodott el legkevésbé a modern tánc és koreográfia klasszikus értelmezésétől. Erős előadás, melyben a fekete ruhák, a kontaktosan lekerekített-tompított mozdulatok, a balettosan szép tartások, a forgások, a mozgáskórusok a bezártság költészetté stilizált lírai látomását teremtik meg, amely csak az irodalmi téma kontextusában van mai világunkra vonatkoztatva; a díszlet pedig az értelmezést erősíti. Szép zárlat, ahogy a megvilágítás láthatóvá teszi az érintésektől maszatossá homályosodott házfalat.
Frenák ketrecében is sokszor menekülnének a szereplők körkörös mozdulatokba (leszűkített térben ez a test ösztönös reagálása? a tér látszólagos kitágítása, egy negyedik mozgásdimenzió?), de a mozdulat vége mindig valami ütődés-csapódás-földre zuhanás. Az előadás meghatározó eleme a díszlet, amely egyrészt egyedi táncnyelvet eredményez (bár vannak jellegzetesen „frenákos” megoldások); másrészt asszociációs folyamatokat indít el a nézőben, aki saját értelmezési keretén belül – tehát élettapasztalata, világlátása, ismeretei alapján – fordítja le a látottakat. Ezt a folyamatot Frenák eklektikusan válogatott zenékkel (néha szövegekkel) és jelmezekkel segíti.
A Cage díszlete, a ketrec többértelmű jelkép: szabadság és korlátozás, kint és bent, bűn és bűnhődés, kínzó és áldozat dichotómiáiban értelmezhető. Első (konkrét) szintjén a táncosok számára legyőzendő akadály, a mozgás ellen hat, mint a gravitáció, fizikai teljesítőképességük próbára tétele; ugyanakkor a kísérletezés szabadsága és izgalma. Erre az alapra épülhetnek rá a lehetséges értelmezési rétegek: társadalmi és személyes lehetőségeink ketrece; a számunkra felkínált élettér; kafkai élethelyzet: az ön- és világértelmezés kitüntetett pillanata, mint Gregor Samsa átváltozása. Győztes vagyok vagy lúzer? Elkövető vagy áldozat? Kínzó vagy kínzott? Vagy mindkettő? Vergodve-csapódva, egymásra utalva és egymás ellen, besározódva, birkózva (vagy ölelkezve, mint Jeles András jelenetében – a határok elmosódnak).
Ám a Cage-ben mintha a korábbiaknál több lenne az önreflexív utalás: az egyszerre csodált és megvetett, érzékeny és nonkonform, tabudöntögető művész. Vagy inkább: a művész a szórakoztatóiparban? Eladható árucikk? Szép egy szinten levőségek: Purcell, Janis Joplin és a betelefonálóshow (ha jól hallottam – jó lenne megnézni még egyszer); a (kortárs)tánc-művész: egy befogadói aktivitást igénylő műfaj művelője egy élvezetőrien tált korban. Hol a határ a valódi minőség és a percemberek világa között? Meddig kell elmenni, hogy átlépjük a figyelem ingerküszöbét? (Shakespeare drámáinak a kivégzések véres családi matinéműsoraival kellett felvenni a versenyt. Meg Marlowe népszerű darabjaival. Ami nagyjából ugyanaz.)
Az indítás: a női ruhában áriát imitáló táncos (játékmester?) mintegy magára húzza a ketrecet; az önként vállalás jellemző aktusa Frenák darabjainak: hiszen kiférnének a rácson, és van egy nyílás. Élhetnének kockázat nélkül: futhatnának körbe, korcsolyázhatnának önfeledten (lám, vannak kevésbé veszélyes mozgás-létformák is), vagy kiabálhatnának kívülről befelé. De a ketrec vonz: testben-lélekben meztelenül, sebezhetően belevetik magukat, mert ez a feltétele annak, ami vonzó benne: a lehetetlen megkísértésének adrenalinképző izgalma; a szenvedésből kikínlódott minőség; a show, a figyelem élvezete; a különlegesség státusza. „Hiába menekülsz, hiába futsz, a sorsod elől futni úgyse tudsz” – szól ironikusan a slágerszöveg; a halálfejes felsőt viselő táncos vergődése közben pedig a Purcell-ária: „Remember me”. Nyomot hagyni, legyőzni az elmúlást; játszani, élvezni, kipróbálni, tágítani a személyiség határait és döntögetni a korlátokat. Értünk, nézőkért is. Azzal a kíméletlen odaadással, ahogy Donald O’Connor az Ének az esőben „Make them laugh” betéttáncában. A piros ruhás férfi minket figyel a végén, miközben a széthullott ketrec helyett o forog tovább: beleépült, magában hordozza, viszi tovább.
Lendület, kirobbanó energiák, dinamikus mozgás, már-már akrobatikus ügyesség, a táncmozdulatok újraértelmezése működteti a 10. jubileumát ünneplő Duda Éva Társulat Mirror című előadását is, amely tematikájában is kapcsolódik a Cage-hez. Egyrészt közös élettérbe összezárt emberek dominanciaharcát jeleníti meg: a státusz- és pozícióharcok csak pillanatnyi nyugalmat engedélyező küzdelmeit. Másrészt ebben is sok az önreflexív, saját művészlétükre, a társulat történetére utaló elem (így a tavalyi darabból az „igen-nem” játék). A keret, az indítás: a felhúzott lámpasor fényében, gomolygó színpadi füstben jönnek be a táncosok, finoman tülekedve, harcolva a közönség figyelméért; majd a zárlat, ahogy előrejönnek a rivaldára, szinte görcsösen hajlongva és a pózokat igazgatva; végül az elhalványuló világítás mozdulatlan árnyakká változtatja őket, mintha csak a fényben élhetnének. Nagy váltás az Utópia után, amelyben a koreográfus életkorban és szakmai háttérben vegyes összetételű szereplőkkel dolgozott: mintha útkeresés közben, tapasztalatokkal gazdagodva a (megfiatalodott, megújult) társulat visszatért volna arra az útra, ahonnét elindult.
Egy egészen más irányba tartó elágazásra jutott el a 25. évébe ért Bozsik Yvette Társulat HA DÔ – Hullámmozgás című előadásával egy hároméves folyamatot lezárva, amelyben Tadashi Endo butoh táncos-koreográfussal dolgoztak. A néző alapélménye az időérzék elvesztése: a szokatlanul lassú tempó, a ritmusváltások hatására kizökkenni látszik az idő (olyan hatást kelt, mint Arvo Pärt Trisagionja). Lassan életre kelő emberszobrokról pergő homok (az idő ősi jelképe); hosszan vonuló árnyak. (Égi)háború elől menekülő emberek. Halottak. Leereszkedő rács: rabság, bezártság, korlátozottság. A rács felemelkedik. (Kár, hogy nem találtak elegánsabb megoldást.) Újabb vonulás. Néma kiáltások. A tengeren hányódó lélekvesztőben emberek. Összegömbölyödnek, mintegy a háttérben kivetített tenger hullámaivá válnak. Visszatérnek a természet körforgásába. A képen idős japán férfi (nő? – maga az idős mester, kár, hogy tudjuk). Fehér dróthaja összefogva, fekete kimonószerű ruhában – maga az őstermészet. Ember-természet-négy elem; születés-halál, közte vándorlás, keresés; a szenvedés mint az emberi lét alapélménye. Azt olvastam, tíz év kell ahhoz, hogy valaki butoh táncossá váljon. Vajon továbbmegy a társulat az úton, amíg egészen felvállalják ezt az – európai ember számára szokatlan – stílust?
És bár én is azt szeretem, ha egy táncelőadásban sok tánc van, az általam látott Imre Zoltán-programos produkciók közül számomra a legizgalmasabb (miután túljutottam a közönséggyalázásnak is beillő hosszú csend okozta traumán az elején) az After ever after volt (Oberfrank Réka, Horváth Nóra). A női szerepeket körüljáró, steril-fehér térbe helyezett darab tele van kreatív ötletekkel: a mosogatás-zajzene és a nyújtófamazsorett mint önkifejezési lehetőségek; a bő férfikabátként lötyögő férfiszerep; a vérrel öntözött kaktusz; a szépségversenypóz reszkető lábbal és az uborkapakolás két hokedlin kifeszítve – az elvárásoknak való megfelelés kínjai; a kielégítetlen vágyak mint lihegő padlósúrolás vagy terpeszülés a nyitott szekrényen (az arányérzék, hogy csak akkor nyúl bele a cipőért, amikor már leszállt róla); a mosogató alól elővarázsolt meglepilufi, és még sorolhatnám.
Végezetül: John Ashford a fent említett interjúban mondja: „Mert ha a kortárs tánc jól végzi a dolgát, akkor ez egy nehéz műfaj (…) És végeredményben kevés ember lesz, aki megérti. Őket kell meggyőzni, hogy hozzák el a barátaikat is.” Tehát: jövőre mindenki hozzon magával még egy embert!
XXII. Országos és Nemzetközi Összművészeti Találkozó. Pannon Várszínház, szeptember 6–10.
Írta: Fürj Katalin
SÉD folyóirat VI. évfolyam, 5. szám
Fotó: Gáspár Gábor
———————————————————-
(Megyeri Léna: A kortárs tánc sosem lesz ünnepelt műfaj, Színház, 2020. február (36–39. o.) 37. o. http://szinhaz.net/wp-content/uploads/2020/05/WEB_2020_02_SZINHAZ_BELIV.pdf)