Vállmagasságig leeresztett reflektorerdő fogadja a nézőket. Az előadás kezdetekor ez lassan felemelkedik, a színpadot oldalról befújt füst és félhomály borítja.
Egy ember lassan belépked a háttérbe, utána még egy, aztán egy harmadik. Az első takarásában áll a most érkezett két ember, mintha háromszöget, hármasságot alkotnának. A negyedik érkező az egyik háromszög folytatásába áll, azt várnánk, hogy az ötödik majd a másik háromszög szárát hosszabbítja, mintha vadludak lennének, de ehelyett úgy áll be, hogy a csoport hirtelen szűkös tömeggé válik. A hatodik ezt a tömeget sűríti, a hetedik ember pedig a csoport elé lép. Hét ember fekete ruhákban. A ruhák nem egyformák. Egyszerűek, az egyik férfin zakó, alatta trikó, a másikon ing. A nők közt ki rövid szoknyában, ki bő nadrágban, trikóban. A hetedik csak egy pillanatra pihenhet, mert innentől folyamatos szelíd előtérbe nyomulás kezdődik – egy mindig a többiek elé kerül, kézzel hátratessékelve többeket. Közben folyamatosan, határozott fejtartással a közönség felé néznek. Ez a játék folytatódik, míg szét nem hull a csoport.
Mindezt mélyen búgó, elektronikus zene kíséri, melybe időnként zavaró elektronikus csattogások szólnak bele. A táncosok elkezdik mozgásaikkal birtokolni a teret. Egyéni mozgások, egymás felé indulnak, akrobatikus mozdulatokkal töltik ki a színpadot, rövid ideig együtt mozgó, aztán szétváló párok alakulnak, távolodnak egymástól, két-három-négyes csoportokban szinkronmozgást végző spontán szerveződő csoportok, folyamatos lendület, változás, újra nekikezdés jellemzi az előadásnak ezt a szakaszát. A táncosok egymással is kapcsolatot létesítenek, hol egymásra találásnak, hol harcnak tűnik egy-egy ilyen találkozás, de minden gyors egymásutániságban változik. A zene is változik. Még mindig gépzene szól, de ez zeneibb, lágyabb, klasszikus harmóniák is megszólalnak benne.
Harang üt. Mindenki a földre hull. A tánc a földön folytatódik. Egyszerre rándulnak, csavarodnak görcsbe, gördülnek arrébb, míg végül össze nem találkoznak egy halomban. A halomból összetartó csoport lesz, a kifelé sodródókat vagy törekvőket szoborszerű pózokba merevedve megtartják, mintha élőképeket, szoborcsoportokat formáznának. Egy szál gitár lírai, minimálzenei szólója kezdődik. A csoport egy darabig együtt mozog, igyekeznek csoportban maradni, aztán széthull egy három- és két kétfős csoporttá. Ekkor újra mély géphang szól. Az egyik lány-lány páros a színpad hátterében marad, alig észrevehetően mozdulnak, a fiú-lány páros az előtérben bonyolódik egymással, össze-összegabalyodnak, de mintha a távolodás lehetőségét keresnék, ám a fő hangsúly nem rajtuk, hanem a két fiú és lány hármasán van, akik szoros szimbiózisban változtatják kis csoportjuk formáit.
A fény a színpad előterének közepére irányul, a platinaszőke lány szólóját láthatjuk, szégyenlős erőfitogtatás és kitárulkozó megmutatkozni vágyás sugárzik a mozdulataiból. Ezt a szólót groteszk hangokkal kezdődő tangó oldja, amire a táncosok majdnem klasszikus, időnként mégis kifacsarodó tangólépésekkel táncolnak. Változnak a párok, mindenki sorra kerül.
A tangó után erőteljesen pulzáló gépzene következik, amire hirtelen rándulásokkal szaggatott lassított mozgásban, néha előkelő taglejtésekkel járják be a teret a táncosok. Egymástól egyre függetlenebbek, mintha mindenki a saját belső világába zárult volna. Így támolyognak ki a színpad elejére. A fakuló fény egyre inkább csak a figurák kontúrjait emeli ki, végül a reflektorok újra leereszkednek vállmagasságba a táncosok háta mögött, akik árnyékban sejlő alakokká lesznek, és megmerevednek groteszk mozdulataik egyikében. Előadás közben egymás tükrében alakították saját személyiségüket, most, mint az előadás elején, a közönséggel állnak szemközt. Bennük tükröződünk, vagy ők bennünk.
Közeledések és távolodások, igyekezet a közös és a személyes összehangolására, kibontakozás, megmutatkozni vágyás, bezárulás, élőlények egymással és egymás ellenében megfogalmazódó törekvése az önmeghatározásra. A Duda Éva Társulat fennállásának tizedik évfordulójára készült intenzív előadás saját létezése legbelsőbb mozgásainak kivetítésén keresztül fogalmazta meg minden emberi közösség működésének alaphelyzeteit. A körülbelül ötvenperces előadást mintha hosszú, átélt, adott témákra kitalált, rögtönzött, aztán folyamatosan csiszolt tréninggyakorlatok során alakította volna ki a csoport, meghagyva az improvizációk lehetőségét is. A bemutató során végig érezni lehetett az együtt gondolkodó alkotók erős közösségét.
MIRROR – Duda Éva Társulat. XXII. Országos és Nemzetközi Összművészeti Találkozó. Hangvilla, 2020. szeptember 9.
Írta: Kovács Gáborján
SÉD folyóirat VI. évfolyam, 5. szám
Fotó: Gáspár Gábor