Amikor életre kel minden…
Fitos Dezső Társulat: A Láda Titka – avagy Sehol és Valahol
Előadást készíteni gyermekeknek nem könnyű feladat, hiszen ők a legkritikusabbak. Ha nem tetszik nekik valami, akkor ezt szóvá is teszik azonnal, és nem gondolkodnak azon sem, hogy be szabad-e kiabálni egy éppen zajló előadásba.
Csak néhányan ültünk az Agóra színházterme előtt, aztán egyre hangosodó gyerekzsivajra kapta fel mindenki a prospektusokat figyelő szemét. Igen! Gyerekek érkeztek! Kis óvodások. Beültünk a színházterembe, a nézőtéren lejjebb vették a fényeket, a függöny felment, mindenki érezte, hogy itt valami csoda fog történni… És a gyerekzsivaj halkulni kezdett. Bejött a színpadra az egyik szereplő, leült egy kanapéra, majd eldobta a sapkáját. Erre a nézőtéren ülő lurkókból egy emberként tört ki a kacagás.
A mesejáték segítségével egy varázslatos világba utazhatunk el, akár gyerekként, akár felnőttként ülünk a nézők között. Az álomból bontakozik ki a történet. Mindnyájunk számára ismerős, mikor kapcsolgatjuk a tévét, de nem találunk semmi olyat, ami minket érdekelne, ezért inkább bedugjuk a fülhallgatót a fülünkbe, és elalszunk a kedvenc zenénkre. Ilyenkor bárhol lehetünk, avagy Sehol és Valahol egyszerre. A darab éppen ezt a képzeletvilágot formálta meg nekünk. Minden egyes pillanatban egyre többet és többet várt a néző, s ezt hol megkapta, hol nem.
A színpadra behúztak egy nagy ládát, melyből sok kisebb is előkerült. Ezek közül volt egy, ami csillámport rejtegetett. Ez volt a varázslat. Ez keltette életre a szintén ládába rejtett bábut. Csak rá kellet fújni, és…
A darab kezdetén a láda megjelenésén volt a hangsúly, s az abból kikerülő tárgyakon, meg persze a két táncos személyiségén. Fitos Dezső az a táncos, aki ha megjelenik, felrobban a színpad, Sipos Gergő pedig fiatalos lendülettel és átütő tehetséggel van jelen. Tehát van egy kerettörténetünk tele álmokkal és képzelettel, egy Fitos Dezsőnk hihetetlen színpadrobbantó erővel és egy Sipos Gergőnk fiatalos lendülettel. Mindenre képesek, és a saját korlátaikat is feszegetik. Egymást próbálják felülmúlni az egész előadáson.
Ahogy haladunk előre a történetben egyre több eszköz kerül ki a ládából. Bábok, legyezők, mellények és még sorolhatnánk. Rengeteg téma tűnik fel, talán túl sok is. Itt kerül először porszem a nézői figyelem gépezetébe: úgy érzem, a kevesebb több volna. Mintha kiabálnának a színpadról: „Nézzétek! Mi ezt is tudjuk!” Néhány témánál még szerettem volna látni, hogy mivé válhat, de mire beleéltem magam a helyzetbe már más zajlott a színpadon.
Dicséretet érdemel viszont a zeneválasztás, ami egy táncszínházi előadásnál nagyon fontos. A zene minden tekintetben pontosan illeszkedik a darab stílusához. Lendületes, változatos. Amikor kell, a cirkusz hangulatát idézi, máskor a spanyol idillt, megint máskor egy romantikus muzsika szólal meg. A jelmez és a díszlet is illik a varázslat világához. A két táncos nagyon hasonló ruhadarabokat viselt. Ettől a néző rokonlelkekként gondol rájuk.
Sehol és Valahol. Sosem tudtam, hol vagyok. A nézőtéren ülő gyerekekhez hasonlóan engem is teljesen elvarázsolt a két táncos versengése, játéka, barátsága. De egyszer minden álomnak vége szakad. Felkelünk, levesszük a fülhallgatónkat, és kikapcsoljuk a tévét. A baráttá vált bábu a hozzá hasonlóan ládából kikerülő sok-sok dologgal eltűnik. Már csak egy szereplő van a színpadon, ugyanúgy, mint ahogy az elején volt. Kezében egy utolsó, ott maradt ládával, amelyben a képzeletet valósággá váltó, a bábút emberré varázsoló csillámpor van. A gyerekek (is) síri csendben várják, mi fog történni. Aztán Fitos Dezső megfog egy maréknyit a láda tartalmából és a nézőtér felé fújja. Ez az ő üzenetük. Az egész társulaté. Mindenki, mindig lehet gyermek. Egy álmodó, varázsvilágban élő gyermek…
Egy történet, ami…
Szegedi Kortárs Balett és Nemzeti Táncszínház: Moderato Cantabile
A Tánc Fesztiváljának első versenydarabja a Moderato Cantabile volt. Egy történet, amelyben mindnyájan benne vagyunk. Egy történet, amely az életünk. Egy történet, amely hihetetlenül hat ránk… Szavak nélkül, a tánc nyelvén. Egy történet, melyet egy fiatal olasz koreográfus, Enrico Morelli álmodott színpadra Marguerite Duras 1958-ban megjelent azonos című regény ihletése alapján.
Mikor felmegy a függöny, már érezni lehet a feszültséget. Egy hatalmas kristálycsillár ereszkedik le a színpadon, mellette egy nő és egy férfi. Talán házasok. A nő a földön, tele vággyal és kétellyel, mögötte, kissé hátrébb a férfi megvető tekintettel, kissé ijesztően néz. Aztán feltűnik a háttérben egy harmadik alak. A csábító. A szereplők mögött pedig falak. Vajon mi lesz ebből? Egy szerelmi háromszögben a két másikkal vívott harc, vagy küzdelem saját magunkkal, a sorsunkkal, az életünkkel…
A táncosok tartása merev, mégis kecsesek és könnyedek. Érzékeltetik a minden emberben benne rejlő kettősséget. Erősek vagyunk, de olykor gyengék, és talán csak egy ölelésre várunk. A történet egy, a házasságában megkeseredett asszonyról szól, aki megküzd önmagával, a magányával és a vágyaival. Vele együtt mi is küzdünk. Átérezzük minden apró mozdulatát, érezzük a fájdalmat, amit ő érez. Vajon a férjét fogja választani, aki már nem teszi boldoggá, vagy az új szerelmet?
A forgatható falak egyikében egy ajtó, a másikban pedig egy ablak töri meg a foszló hatású falak egységét. A darab hangulatába hibátlanul beleillő díszlet segítségével egyszerűbben megérthető a történet. Pontosan tudjuk, hogy kívül vagy belül, bezárva vagy szabadon vannak a szereplők. A jelmez is fontos szereppel bír. A ruhadarabok fő színe a fekete, amely modern hangulatú, de eleganciájával és dominánsan sötét színvilágával megidézi a múlt századot is. Zsadon Flóra, a megkeseredett asszony szerepében viselt fehér blúza kiabál a színpadon, épp úgy, mint a szerelmes asszony saját belső hangja. A csábító harmadik, Czár Gergely a többi táncostól eltérően, bordó ingben tűnik.
Az elején megjelent három táncoshoz folyamatosan csatlakoznak a többiek. Velük megjelenik a rohanó világ ártalma: csak elhaladunk egymás mellett, s nem is vesszük észre, mit érez a másik. A kapcsolataink egyre felszínesebbek, s mindennapi harcaink közben keressük saját személyiségünket. A technikás mozdulatok könnyedsége és expresszivitása hihetetlen mélységekbe kalauzolja el a nézőt. Minden mozdulatból újabb következik, mindig érdemes valahova tekinteni. A koreográfus által készített zenei montázs (klasszikus zongorajátékba kevert néhány hatásvadász elektronikus hangeffekt, nyögések, sóhajok, ketyegés stb.) a kifinomultan megkomponált mozdulatok kiváló táptalaja.
Moderato Cantabile, vagyis mérsékelt tempóban énekelve. Egy előadás, mely lehúz, összetapos. Engedi, hogy szidjam, és hogy sírjak rajta. Kiráz a hideg, és mosolyogni is tudok. Egy előadás, ami után nehéz megszólalni. Van az a pont, amelyen túl már nem érdekel, értem-e, ha tetszik, amit látok. És tetszik.
Ez vagyok én
Tünet Együttes: Sóvirág-, avagy a létezés eufóriája
Csak egy egyszerű esti programnak ígérkezett a Tánc Fesztiváljának keddi záró előadása, amelynek a Játékszínt adott otthont. Egy idős hölgy és egy fiatal lány. Vajon mit akarnak ők itt együtt? Egyáltalán mi lehet a közös bennük?
Bevallom, kissé félve ültem be erre az előadásra. A videoajánló egészen vegyes érzelmeket hozott ki belőlem, és sokat is gondolkodtam azon, hogy vajon szeretném-e látni. „Egy 90 éves Auschwitz- Birkenau-túlélő és egy fiatal táncos duettje.” – olvasható a fesztivál prospektusában. Ez volt az a mondat, ami miatt úgy döntöttem, mégis látni szeretném az előadást.
Piros „tánctér”, körben üres székek, melyek rusztikus hatást adnak a térnek, s hátul érdeklést felkeltő ruhák lógnak felakasztva. Eddig minden rendben, az előzetes félelmeim elhalványulnak és előítélet-mentesen ülök, amikor belép az est két fénypontja, Cuhorka Emese és Fahidi Éva. Hatvan év. Körülbelül ennyi korkülönbség van közöttük. Erre a különbségre épült fel az előadás.
Teljesen közvetlen, mondhatni civil a hangvétel, talán túlságosan is. Felénk néznek, nekünk beszélnek, a párbeszédek lazák. Nem hinném, hogy egy meglévő szövegkönyvet betanultak. Inkább tudják, hogy mikor miről legyen szó, és improvizálnak. Van egy keretszöveg, amelyben benne a lényeg. Bemutatkoznak, majd leülnek egymás mellé két székre, és bemelegítenek. Igen! Bemelegítenek. Azért ilyet ritkán látni. Egy alapjába véve mozgásszínházi előadás, amelynek része a bemelegítés, és nekem még mindig tetszik a felállás.
Ahogy haladunk előre az időben, mindketten elkezdenek mesélni. Képeket az életükből. Rájövünk, hogy ugyanannyi évesen mennyire más élményeket éltek át. Na, jó, jó! De mikor jön már a tánc? Hiszen A Tánc Fesztiválján vagyunk, egy mozgásszínházi előadáson. Aztán Emese többször is megmutatja, hogy hogyan is tud táncolni, s Éva nénitől is rengeteg olyan mozgást láttunk, amely az ő korában kalapemelést érdemel. Közel két órát voltunk bent, és bár szégyellem, be kell vallanom, többször is az órámra tekintettem. Nyújtottnak, nyúzottnak éreztem már az első óra után az egyes részeket. Másfél óra után került sor arra, hogy ténylegesen Auschwitzról halljak. De azt kegyetlenül az arcomba kaptam.
„Kiszálltunk a marhavagonokból és a bokáim akkorák voltak, mint a
görögdinnyék. Húsz perc múlva kopasz vagyok és a családomból már nem él senki.”
Egy pillanatra nem kaptam levegőt. De miért nem hatott rám az egész ilyen erővel? Talán mert hatalmas amatörizmus van abban, amit csinálnak. Kerestem bennük a színészt, pedig nem volt ott. Elcsukló hang, rengeteg őzés és bizonytalanság… Önmagukat játsszák. Kiabál róluk: nézd, ez vagyok én! Emese és Éva néni fehér ruhát viselnek, szinte világítanak a piros színpadon. Miután jobban megfigyeltem őket, rájöttem, hogy külsőleg nagyon hasonlítanak egymásra, csak más a születési évük. Aztán a hátul rejtőző akasztóról lekerül Éva néni egyik fiatalkori ruhája. Pontosan illik Emesére. Megható, szinte családi idillszerű képét látunk. Egy pillanatra úgy érzem, hogy a családját elvesztő hölgynek mintha már Emese lenne a családja.
Sok kérdőjel maradt bennem. Minek a sok szék, hiszen nincs szerepük, csak szépek. Először azt gondoltam, hogy mivel Éva néni egyedül maradt a tábor után, a családja hiányát jelképezik a körbe rakott székek. De nem! Most nincs egyedül. Hiába volt szó a múltról, ez az előadás nagyon is a jelenre koncentrál. A továbblépésre. Arra, hogy a traumáinkkal együtt kell élni. Ebbe az üzenetbe nem illenek bele az üres ülőhelyek. Később azon gondolkodtam el, hogy mit látok. Ez színház? Mozgásszínház? Dokumentarista színház, vagy éppen mindezek keveréke? Rengeteg kérdés halmozódott fel bennem. Hagyom, hogy egy hét után is hasson rám az előadás. Akkor és ott sok mindent nem tudtam hova tenni. Most és itt azt gondolom, látnom kellett.
Tánc és cirkusz
Duda Éva Társulat / Movein Mission: Virtus
Mi történik akkor, ha találkozik a tánc és cirkusz egy színházi előadáson? Aztán ehhez a mixhez hozzáadódik egy hihetetlenül erős hangzású zene, humorérzék és egy kis magyar virtus? A válasz egyszerű! Felrobban a színpad!
Végre elérkezett A Tánc Fesztiválja programsorozatának számomra legjobban várt előadása. Már bent ül a közönség, és valaki pakol a színpadon. Elhisszük, hogy technikai okok miatt késik kicsit a kezdés, de valahogy nem állt össze… Akkor miért van elhúzva a függöny? Hát persze, hogy nem technikai baki, hanem ez már az előadás. Aztán oldalról görkorcsolyán érkezik valaki, a nézőtérről pedig ketten másznak fel a színpadra. Lassacskán megérkezik mindenki, és világossá válik a valószínűleg keretnek szánt történet. Ők egy társulat, ahogy valójában is és egy előadásra készülnek.
A Virtus Magyarországon az első olyan magyar darab, amelyben ötvöződik a kortárs tánc és az underground cirkuszi világ. A színpadra kötelek lógnak be, és lassacskán megjelennek a gólyalábak is. A szereplők már az elején felmutatják, mekkora tehetség is rejlik bennük. Olyan kifejezésmódokat alkalmaznak, melyek segítségével a levegőben maximálisan ki tudták használni a mozgás lehetőségeit. Feszegetik saját határaikat, és a nézőkéit is, hiszen minden egyes szaltónál, trükknél, ami nem a talajon történik, egy kis ideig megáll a lélegzetünk.
Mikor egy előadásba több dolgot szeretnének ötvözni, akkor félő, hogy elveszik az értelme, és például nem lesz történeti szál, vagy csak egy üres, semmit mondó „katyvasz” lesz az egész. A Virtussal szerencsére nem ez a helyzet. Hiába van a cirkuszi elemeken hihetetlenül nagy hangsúly, mégsem érződnek soknak. Teljesen érthető a történeti szál is: szerelmek, veszekedések, sok-sok fájdalom, és mindezt át is tudják adni a nézőnek. Nincs főszereplője. Mindenki megmutatja a tehetségét, és körülbelül hasonló hosszúságú időt tölt a színpadon.
Az underground nemcsak a mozgásban, hanem a zenében is maximálisan megjelenik. Az átütő zenei kompozíciót a magyar és a balkáni népzene, valamint az elektronikus zene találkozása hozta létre. Ezt Szirtes Edina Mókusnak, Zoletnik Zsófiának és Mező Andrásnak köszönhetjük. Megkockáztatom, hogy a muzsikájuk nélkül az előadás nem volna ennyire hiteles, illetve átütő. Nem kísérnek, hanem az előadás részei. Tehát a zene hibátlan és magával ragadó, radikálissá teszi az atmoszférát.
Rengeteg mindent látunk, hol a földön, hol a levegőben. Van, hogy kapkodnunk kell a fejünket. Minden egyes kis résznél tökéletes a kidolgozás, és mindenkinek megvan a szerepe, feladata. Nemcsak „akrobaták”, hanem színészek is. Megtartják a karakterüket mindenféle helyzetben. Az egyes szólókban és páros táncokban nemcsak a könnyedség, az ügyesség, hanem a sajátos magyar humor is megjelenik. Itt meg kell jegyeznem, hogy a magyar virtus az egész előadásban jelen van. Mondhatni, ihletője a darabnak, zenében, témában, jelmezekben is. Ugyanis minden piros, fehér és zöld. Más szín nincs a színpadon, csak a magyar színek.
Cirkuszi előadás magyaros ízzel. Szerelemmel és bánattal, na meg persze humorral. Sok humorral.
Írta: Birkás Zsófia
Fotó: Keleti Éva