A fesztivál második napján négy külföldi produkciót láthatott a közönség, melyek közül három szólókoreográfia volt. Az összeállítás több szempontból is különleges, hiszen a három táncos három nagyon különböző kultúrából érkezett hozzánk, mely kultúrák jellegzetességei hol jobban, hol kevésbé elő is tűntek a táncokban. A szólótáncok mellett egy triót is láthattunk, a finn Pori Dance CompanyLife Wheel című koreográfiáját, amely még izgalmasabbá tette a nemzetközi táncgála összeállítását.
Fekete és vörös
Jessica Estadella Tejedor: Kerida. Koreográfia és tánc: Jessica Estadella Tejedor. Látvány és jelmez: LAndrea. Zene: Yazmin Levy, Enrique Morente.
„Én maradok: magam számára börtön, / mert én vagyok az alany és a tárgy, / jaj én vagyok az ómega s az alfa.” (Babits Mihály: A lírikus epilógja) Ezek a verssorok kavarogtak a fejemben a spanyol táncosnő előadása közben, és egy kérdés: lehet-e nő a nő férfi nélkül?
Fekete tér, egyetlen reflektor világít középen a színpad hátulján, és egy nőre irányul. Egy vörös ruhás nőre, aki háttal áll nekünk. Hosszú ideig táncol így lassan, szelíden, finom, lágy zenére (Yazmin Levy). Nem lép ki a földre ragasztott keskeny piros szőnyeg képezte sávból. Felmerül bennem a kérdés: vajon egész előadás alatt egyetlen vonalon fog mozogni? Ráadásul a szőnyeg két végén egy-egy rácsos háttámlájú szék áll: teljesen be van szorítva a fiatal lány. Aztán felénk fordul, megélénkül a zene (Enrique Morente), kilép a táncos a térbe, és elkezdődik a játék.
Végig az az érzésem, hogy vár valakit – egy férfit, nyilván. Fokozatosan látjuk megjelenni a nő személyiségének különböző dimenzióit, mintha azt kiáltaná: „Gyere, kedves, ez mind én vagyok, szeress!” Kibontakozik a szenvedély mellett a szexualitás és a vágy, s ezeket mind megerősíti a vörös szoknya, amelyet visel. A szoknya alatt fekete nadrág látszik ki, ez következtetni enged arra, hogy előbb-utóbb le fog vetkőzni. Miközben ilyen és ehhez hasonló dolgokon gondolkozom, feltűnik, hogy a táncosnő folyamatos interakcióban van a két székkel, egyre közelíti azokat egymáshoz. Az jut eszembe, hogy itt bizony nem fog jönni semmilyen férfi, senki nem fog válaszolni a kísérleteire és játékaira, hiába vetkőzik le, és csinál a ruháiból maga mellé egy társat, egyedül marad. Ezt súgják a mozdulatai: „Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm, / csak nyílam szökhet rajta át: a vágy…”
És valóban, többször is öltözik a színpadon – kissé esetlen mozdulatokkal bontja le magáról a ruhát –, a haját is kibontja, de végül nem jelenti a kiteljesedést, felszabadulást, kitörést egyik gesztus sem. A két szék időközben egészen közel kerül egymáshoz,végül teljesen beszorul a lány, beszorítja magát önmagába, a saját börtönébe.
Írta: Farkas Dóra
Három alkatrész
Pori Dance Company: Life Wheel. Táncolják: Meri Tankka, Riikka Tankka, Kati Aalto. Zene: Hamza El Din. Fény: Tero Saarinen. Jelmez: Erika Turunen, Raila Rautiainen. Koreográfus: Tero Saarinen
Összehangoltság, magabiztosság, kiforrottság, érzelem. Ezek a szavak jellemzik a három vörös hajú finn táncosnő előadását, amely az élet körforgásáról szólt.
Végre egy koreográfia, amely úgy képes bemutatni az élet folytonosságát és természetes rutinját, hogy nem ismétel komplett mozdulatsorokat újra és újra!
Tökéletesen megkomponált táncot láthattunk három olyan érett nő előadásában, akik valóban képesek voltak igazi történeteket és érzéseket mesélni nekünk a tánc nyelvén. Sokszor olyan precízen mozogtak együtt – Hamza El Din rendkívül inspiráló zenéjére –, hogy az volt az érzésem: ők egyetlen személy, vagy inkább szerkezet, aminek minden alkatrésze egyaránt fontos, önmagában egyik sem lenne képes működni. Ezt a teljességérzést a nézőben a hármas szám jelenléte tudta elérni,szimbolizálva a világ (vagy a világfelfogásunk) hármas osztottságát. Gondoljunk csak a múlt-jelen-jövő, a születés-élet-halál hármas egységére, a Szentháromságra…
A finoman hangolt mozdulatokban nemcsak az összetartás és összetartozás jelent meg, hanem az eltávozás gondolata is. Megrendítő látványt nyújtott az előadás vége, amikor az egyik táncosnő a fény felé kúszott, két társa pedig hátat fordítva elindult az ellenkező irányba, miközben lassan halványodtak a fények egészen a teljes sötétségig. Azt kérdeztem magamtól: miért pont ő? De tudjuk, hogy az élet ilyen, a halál nem válogat…
Írta: Farkas Dóra
Antitáncszínház
Lee In Soo: First meet. Veszprém, Hangvilla, 2018. május 29.
A koreai táncos már az első gesztusával kijelöli számunkra a következő 20-25 perc tartalmát. Az elején úgy tűnik, mintha az utcáról lépett volna be a színpadra egy ember, zenét hallgat, utcai ruhában van, láthatóan semmiféle feszültség nincs benne, hogy színpadon kell állnia. Ezután elindul egy zene, amely az egész előadást, pontosabban a performanszot végigkíséri. A zene ütemes lüktetése tökéletes alapot ad ahhoz, hogy a táncos a legkülönfélébb mozgásformákat jelenítse meg, mint például a klasszikus balett, a hip-hop vagy a harcművészet elemeit. Ezeknek a mozgásformáknak a kiindulópontjai hétköznapi mozdulatok: ahogy egy ember leül egy székre, arrébb rakja a táskáját, leveszi ruháit. Ahogyan kerülnek le a ruhadarabok, a táncos úgy vállalkozik egyre akrobatikusabb mozgáselemek felvillantására. A koreográfia koncepciója tulajdonképpen semmiféle nagy ívű történet vagy érzelem elmesélésére nem vállalkozik, egy bemutató előadást láthatunk, abban az értelemben, hogy a táncos a zene témájára megmutatja nekünk tánctudását, amelyben akad látnivaló bőven. Ennyi: nem több, és nem kevesebb.
Írta: Hornok Máté
A pulzáló tér hangjai
Mikko Lampinen: Karkurit
Mikko Lampinen finn táncos még fiatalnak számít a szakmában, ismeretlenül is nagy várakozással töltött el, mikor láttam, hogy a fesztivál Nemzetközi táncgálájának programjában helyett kapott.
A pulzáló, dübögő térben egy felülről lógó ezüstgömböt és egy sötétbe öltözött alakot látunk. Az egész produkció rendkívül kevés fogódzót ad a közönségének. Mégis, figyelve a zajok váltakozását, a mozgás elemeinek apró változásait és azok visszatérését, rendkívül zárt rendszert lehet felfedezni. A középen lévő gömb egyértelműen valami megfoghatatlant, az emberen túlmutatót, számunkra elérhetetlent szimbolizál. Többször végig is nézzük, ahogy erős reakció követi a tárgy érintését.
A hangnak, a zajoknak és a beszédnek kiemelt fontossága van az előadásban. Bár elsőre engem kizökkentett, hogy váratlanul verbálisan is közölni szeretne az előadás. Azt éreztem, hogy ha nem csak a hangra figyelek, elmulasztok valamit. Szerencsére ezek a hangok többször ismétlődtek, jelentőségük pontosan ebben állt. És végtére is épp arról szólt a hang, hogy ne figyeljek a szavak értelmére, csupán a hangzásra. Így – óhatatlanul is az ismétlődő mondatok értelmére figyelve – a kevés kapaszkodó egyikévéváltak, hiszen ezáltal egy mentális, zárt rendszeren belül játszódó kontextusba tudtam helyezni a látottakat.
Mindennek ellenére a végére sem éreztem azt, hogy a színpadon látottakhoz nekem közöm lenne. Ennek magyarázatát én a kevés kapaszkodóban és a redukált mozgásban látom.
Írta: Keszte Bálint
SÉD folyóirat IV. évfolyam, 3. szám
Fotó: Gáspár Gábor