A 20. A TÁNC FESZTIVÁLJA –
…immár húsz éve folyamatosan hinti a toleráns gondolkodás magvait.
Az idén 20. jubileumát ünneplő veszprémi A TÁNC Fesztiválja huszadjára is megvalósította egyik kiemelt vállalását: aktuális keresztmetszetét adta a magyarországi táncművészetnek. Szó sincs arról, hogy ez teljes kép volna, mert például (érthetően) a klasszikus balett az elmúlt két évtizedben is csak néha, gálán jelent meg, az autentikus néptánc meg még úgy se nagyon. De így is színes az összkép, régi erénye a fesztiválnak, hogy felvállalja, sőt, bátorítja a sokféleséget, az egymástól homlokegyenest különböző világnézetek, tánc- és színházfelfogások, technikák, stílusok, látványvilágok termékeny, békés egymásmellettiségét.
Ez korunkban és a régiónkban mindig is fontos lett volna, de egyre fontosabb is. Kortárs művészet el sem képzelhető műfaji határátlépések, innovatív újút-keresés, bátor kísérletezés nélkül. Következésképp mindenfajta kizárólagosságra törekvés hóhéra az új gondolatoknak, az innovációnak, hivatkozzon is néző vagy hivatásos ítész akár vélt vagy valós színvonalra, stílusra, technikára, helyi értékre, avagy követendő világtrendre. Kortárs művészetet befogadni, értelmezni csak az képes, aki folyamatosan nyitott mindenfajta értékkeresésre, akinek nem nehezítik a fejét agyban ragadt sztereotípiák, aki nem indulatból „rögtönítél”. Magam például nagyon ritkán jövök ki kortárs (tánc)színházi előadásról úgy, hogy fejemben kész és lezárt a megfellebbezhetetlen vélemény-ítélet, nekem sokszor órákra, napokra, nem ritkán hetekre, hónapokra van szükségem ahhoz, hogy leülepedjen bennem az élmény, és eleget tudjak gondolkodni (is!) róla. Mondhatnám, szerencsés az, aki rögtön tudja a frankót, de én azt gondolom, hogy inkább szerencsétlen.
A veszprémi A TÁNC Fesztiváljának jelentősége a régióban és egyedüliként az egész országban azért szinte felbecsülhetetlen, mert – talán megbocsátható képzavarral élve – immár húsz éve folyamatosan hinti a toleráns gondolkodás magvait. Ez összességében fontosabb, mint egy-egy vitatható színvonalúra sikeredett előadás minősége. A húsz év után levonható tanulságok összessége a húsz év alatt Veszprémben megfordult valamennyi fesztivál-közreműködő elvégzett munkájából adódik össze, ide értve az alkotókat, előadókat, szervezőket és a szellemiség megteremtésében és őrzésében különös felelősséget vivő mindenkori zsűri tagjait is.
A jubileumi fesztivál nemcsak volumenében nőtt, hanem – ha nem is hatalmas, de némi – nemzetközi kitekintéssel is bővült. A Nemzetközi Táncgálán négy, külföldi alkotók és előadók készítette-bemutatta produkciót láthatott a nagyérdemű. Köztük megnyerő, érdekes színfolt volt a koreai Lee in Soo Első találkozás című szólója, melynek koreográfus-előadója többféle technikán alapuló attraktív trükkjeit lazán fiatalos, kedvesen pimasz színpadi jelenléttel ellenpontozta. Jóval jelentősebb opus, igazi mestermű Tero Saarinen Life Wheel (Életkerék) című, három nőre készült koreográfiája, melyet a finn Pori Dance Company mutatott be. Az előadás egyszerűen visszaadja, magasra emeli a koreográfusmesterség becsületét, jelentőségét. A kortársbalett-nyelven íródott lírai remeklés visszafogottsága, diszkréten érzékeny látvány- és mozdulatvilága ellenére igazi totális színház: elvontan, történetmesélés nélkül megérinti-megszólítja a nézőt, hozzá és róla beszél.
Mindez ugyanígy igaz a Pécsi Balett Diamonds (Gyémántok) című „félig” külföldi egyfelvonásosára, melyet a Magyarországon már jól ismert, többször dolgozott szerb vendégművész, Leo Mujić koreografált. Mujić alkotásának értékét emeli, hogy darabja nagyobb volumenű, több táncosra készült, ennek ellenére remekül szerkesztett, arányos, végig izgalmas, rabul ejtő és jelentéses. A táncalkotó a szigorú klasszikusbalett-technikán alapuló mozgásnyelvének határait-szabályait a kifejezés érdekében bátran és egyedien átlépi, sőt: egyes jelenetekben, részletekben különös, már-már erősen abszurd pózokkal, tartásokkal, mozdulatokkal fokoz és ellenpontoz, mely gesztusokat mesteri érzékkel, gördülékenyen illeszti a táncmatériába. Az eleve jó formában levő pécsi együttes a keze nyomán kimagasló teljesítményt nyújt.
Szintén – a tőle megszokott, jól ismert – kiemelkedő színvonalon és módon jelent meg a Frenák Pál Társulat. A Luttecímű, az együttesvezető által jegyzett kompakt, igen hatásos, világtrendeket követő előadást méltán részesítették forró sikerben a Frenák-rajongók. Magam is élveztem minden részletét, miközben mindig remélem, hogy Frenák meglep egy újabb, rá jellemző, eredeti koncepcióval, mint amilyen például a néhány éve, a veszprémi változatában is „magasan szárnyaló” Birdie volt.
Lehetetlenség az idei, komoly felhozatallal büszkélkedő fesztivál mindegyik előadásáról külön szólni, ezért a továbbiakban azokra térek ki, amelyek – meglátásom szerint – kiemelkedő színvonallal és értékkel bírnak, illetve megjelenésük Veszprémben, valamint jelenlétük a magyar táncszcénán fontos és örömteli. Fehér Ferenc alkotásai szinte semmiben nem hasonlítanak Frenák-művekre, egy párhuzam mégis vonható a két alkotó között: Fehér is a maga stílusában (vagy: diskurzusában és kontextusában) hosszú évek óta folyamatosan, megbízhatóan és magas színvonalon teljesít. The Station című, Mikó Dáviddal közösen alkotott és előadott kettősük az elmúlt évek szerintem legjobb Fehér által (is) jegyzett opusa, elsősorban azért, mert Fehér (és ezúttal persze Mikó) nagyon egyedi testnyelve és test-felfogásása, az ezekből következő testképtudat-közvetítés, valamint az ehhez társuló, aprólékosan kidolgozott-megmunkált, koordinált mozgásnyelv mellett ezúttal nagyon mélyről előhozott, hiteles személyesség is megjelenik (persze akadt már hasonlóra nem egyszer példa Fehér-koreográfiában). A produkció bizonyítja: a magány, összetartozás, egymásba kapaszkodás, eltűnés, megszűnés, örök hiány kortárstánc-színpadon jól ismert témaköreiben is bármikor lehet újat, eredetit felmutatni.
Ha már személyesség! Azt gondolom, a Tünet Együttes Szabó Réka rendezte-koreografálta, Burok – a táguló idő összehúzódásai című előadása újfajta színházi nyelv-, sőt egyenesen újműfaj-teremtő, kitűnően sikerült produkció. Persze már jó ideje ismertek olyan színházi kezdeményezések, melyekben a játék alapja a megtörtént és jelen idejű (magán) valóság színpadra helyezése, ahol is a fókuszba a kimunkált, szépre koreografált testnyelv, valamint az iskolázott beszédtechnika helyett egyfajta artisztikus civilség kerül. E törekvéseknek rendszeresen mutatkoznak számomra igencsak hervasztó, értékelhetetlen eredményei is, de a Burokban valami különös történik. Érzékelhető, átélhető, erősen ható komplex színházi nyelvvé érik össze a megtörtént valóság, a keresetlen civilség, a kreatívan és rafináltan kidolgozott színpadi jelenetezés, az egyénien, de érthetően mondott, előzetesen megalkotott verbális szöveg, az improvizálásra szándékosan teret nem hagyó, beállított koreográfia és a mindent átfogó, intim, őszinte, feltárulkozó, közölni akaró egyedi személyesség. Persze kicsit sem mellékes a témaválasztás. Talán éppen ezért (is) jól elkapott, hiteles az előadás, mert benne a civil valóság ugyanúgy vegyül, keveredik a színpadi artisztikummal, mint a gyermekszülésben a profán-triviális a magasztossal: vagyis szétválaszthatatlanul. A három anya (miközben negyedik, valóban várandós társuk készül rá) gyermekeik születésének történetét adja elő – konkrét verbális szövegek és eltáncolt, elmozgott, elvontan szimbolikus színpadi akciók játékos eszközeivel. Nagy Csilla például Nagy Csillát játssza, következésképp úgy kell beszélnie, mozognia, mint Nagy Csillának, miközben játékával (előadó)művészi matériát hoz létre. Színpadi társai ugyanezt teszik. Alakításuk egyedi és hiteles, miközben játékuk révén egyéni történetük saját sorsuktól elemelkedik, általánossá, katartikussá válik.
Simkó Beatrix és Grecsó Zoltán nem a privát életükből adnak elő részleteket a #Orfeusz#Eurüdikében, de előadásukon intim közelségből nézhetjük végig a halálos mitológiai szerelem ezredfordulós ábrázolását. Az alkotó-előadó páros a történetet valóság közelbe hozza, ennek egyik eszköze a táncjáték kezdetén levetített, home video stílusú mozgókép, mely egy mai szerelem képeit villantja fel. A későbbiekben puritán látványvilágban lejátszódó tánckettős a mozdulatra, gesztusokra, mimikára, a színészi jelenlétre és a „közelségre” épít, nem annyira kísérletezik, mint inkább a kortárstánc mára kiérlelődött, „klasszikus” fogásait alkalmazza – becsületes felkészültséggel, elmélyülten és magas színvonalon.
Horváth Csaba sem újszerű, hanem a rá jellemző egyedi „fizikai” színháznyelv fejlődését, sikeres eredményeit összegző előadással érkezett: a Forte Társulat Vaterland címmel Thomas Bernhard-szövegek színpadi adaptációját mutatta be – felkavaró előadásban, átütő erővel. Nem először járok úgy, hogy egy Horváth-opus másodszori megtekintése sokkal többet nyújt nekem, mint a premier-előadás. Lehet, bennem van a hiba (kétszer kell megnéznem, hogy minden lényeges tartalmi és formai összetevőt be tudjak fogadni), de az is lehet, hogy az előadás folyton változik, érlelődik (mintha a veszprémi előadásban fel is fedeztem volna néhány nem túl nagy, de lényeges változást). De ennél jóval fontosabb, hogy Horváth a Vaterlandban is mély, társadalmilag releváns, súlyos kérdésekkel foglalkozik, és az igen színvonalas, világirodalmi szöveghez mozgást, zenét, éneket társítva komplex, korszerű és igen dinamikus színpadi nyelvet hoz létre. Verbális szöveg és mozdulat egészséges szimbiózisában a két tényező egymást segíti. A mozgás révén a prózához többletjelentés társul, a koreográfia meg olyan tartalmakról „szólhat” (egyenrangúan), melyekről önmagában, elsősorban a befogadói érzékekre apellálva aligha lenne sansza. Nem hiányozhat a magyarországi táncművészet palettájáról a fizikai és/vagy mozgásszínház, mert ez a műfaji hibrid folyamatos gondolkodásra készteti a tánc alkotóit, előadóit és nézőit. És mostanság érzékiséggel, hirtelen felindulással, affektivitással igen jól állunk, de a színvonalasan, differenciáltan és toleránsan gondolkodni tudás képességéből viszont – úgy általában is – még igencsak ránk férne. E praktikus szempontoktól függetlenül is a Vaterland nemcsak tartalmas, hanem kitűnő, színvonalas előadás, mely az intellektus mellett az érzékekre is bőven hat, sőt… Horváth Csaba magabiztosan tárja elénk benne mindazt, amit a színházról tud, de az is igaz, hogy közben egy jó ideje már mintha nem kísérletezne azzal, amit nem tud. Pedig ez utóbbi a szint megtartásához és a továbblépéshez elengedhetetlenül szükséges.
Ezért is örvendetes számomra a Bozsik Yvette Társulat Galántai táncok című előadása, melyet Bozsik Yvette felkérésre készített tavaly, a Kodály-évben. Praktikus haszon, hogy a táncbemutató fókuszba állította a zeneszerző remekművét, táncművészeti hozadék, hogy egy értékes, műfaji utalásokban és szimbólumokban gazdag új koreográfia született. Sztravinszkij híres balettzenéjének, a Le Sacre du Printemps-nak (mely a 20-21. századi tánctörtének egyik ikonikus alapműve) az alcíme: Jelenetek a pogány Oroszországból. Bozsik Yvette a Galántai táncokkal mintha a magyar Sacre-t csinálta volna meg. Ahogy a muzsikában a népi motívumok mellett felismerhetők az akár Sztravinszkijra, akár a bartóki szintézisre utalható hangzások, úgy a koreográfiában is a stilizáltan népies látványvilágban – erős kontrasztként – szintén stilizált, de vaskosan erotikus kortárstánc-mozdulatok sorjáznak, a tartalommal adekvátan, hiszen az egyfelvonásos egyfajta kvázi pogány párválasztásról szól. A látottak jelenünkre vonatkoztatható – akár egymással homlokegyenest ellentétes – áthallások széles körét kínálják a nézőnek, a mozgásnyelv végig kimunkált és következetes, az érzékekre ható és közben gondolatébresztő komplex színházi nyelv létrejön. A Galántai táncok Bozsik Yvette életművében méltó társa a két hasonló témájú, Sztravinszkij-zenére készült táncjátéknak, a Tavaszi áldozatnak (Sacre) és a Menyegzőnek.
És itt fontos egy csak látszólag nem idetartozó kitérőt tennem. A Galántai-előadás után többektől is azt a rögtönítélő feltételezést hallhattam, mely szerint az alkotó a nemzetitéma-választással politikai gesztust akart volna gyakorolni. Én persze nem tudhatom, hogy kit mi motivál, de a felkérés a zenemű megkoreografálására ennek nem is kicsit ellentmond. Ám a lényeg nem ez. Hanem az, hogy észre sem vesszük: a politikai sandaságtól vagy annak feltételezésétől már képtelenek vagyunk a műalkotáshoz eljutni, azt hatni engedni magunkra. Ez egy komoly lépés a tartalmas kultúra, művészet elhalása felé. Ugyanarról a tőről fakad, mint az eset, amelyben az államiintézmény-vezető kijelenti a színészről, hogy politikai aktivista, és betiltja az előadását.
A veszprémi A TÁNC Fesztiválja a jubileumi találkozón (technikai okok miatt részben látatlanban) befogadott négy, a Nemzeti Kulturális Alap Imre Zoltán Programja által támogatott, fiatalok bemutatkozását, kibontakozását segítő előadást. Közülük kettőben, a Közelítésben (koreográfia: Tókos Attila és ifj. Zsuráfszky Zoltán) és a Fekete kutyában (kor.: Gulyás Anna) felismerhető a törekvés az eredetiségre, az anyag becsületes-gondos megmunkálására, valamint tetten érhető a szándék új utak, újszerű megoldások keresésére. Létfontosságú is a fiatalok támogatása, hogy maguk formálta jövőben hozhassák létre a sajátjuknak érzett-gondolt művészetüket. Bár jelenleg túl sok jel egy irányból sem mutat rá, de bízzunk benne, hogy az a jövő befogadó, toleráns, kultúra- és művészetpárti lesz. Akkor még az sem kizárt, hogy a múltjához méltó veszprémi tánctalálkozók is folytatódni fognak.
A TÁNC Fesztiválja – XX. Országos és Nemzetközi Kortárs Összművészeti Találkozó
Veszprém, 2018. május 28 – június 3.
Írta: Kutszegi Csaba