Noha látszatra az emberi kapcsolatok lehetetlensége állt a XXII. veszprémi táncfesztivál középpontjában, nekem – ennél is továbbmenve – a bezártság vált közös nevezővé.
A koreográfusok sem gondolhatták, még talán a szervezők sem, milyen újabb réteggel gazdagodnak az előadások Magyarországon szeptember 1-jétől az életbe lépett járványügyi kormányrendelet kapcsán. Így aztán táncolhatott nekem a Szegedi Kortárs Balett a Bernarda Alba házában a szerelemtől elzárt nők vágyáról, a koreográfia nekem a mi izolációnkról szólt. Arról, hogy be vagyunk zárva egy országba. Arról, hogy ismét valóságossá váltak a határok, kézzelfoghatóan leereszkednek a sorompók, mint ahogyan Juronics koreográfiájában ott áll az üvegfal a színpadon elejétől végig. Ugyancsak a bezártságról, az ember önmagára ítéltetettségéről szólt nekem a fesztiváli nyitónap második előadása, a Frenák Pál Társulat Radikal Dance mutációjától a Cage. Azzal, hogy Frenákék pontosan tudják, nemcsak a külső, de a belső, a bennünk lévő korlátok is keményen beleszólnak az életünkbe, forgatnak bennünket rendesen. Végül is mindig a nézőn múlik, hogyan értelmezi a látottakat.
A járvány azért tagadhatatlanul keményen beleszólt az idei táncfesztiválba, először is nem lehetett a szokásos időpontban, tavasszal megtartani, szeptemberre halasztották. De akkorra már megint lefagyasztott bennünket a járvány egy szempillantás alatt. A külföldi fellépők nem utazhattak be, nyilván nem volt idő a két vírustesztre, az autóbuszokon, amelyeken bebumliztam Veszprémbe, a sofőr mögött piros-fehér szigetelőszalaggal lezárt ülés-sorok fogadtak, gondolom, nem az SZFE iránti szolidaritásból, hanem higiéniás okokból. A színház ajtajában lázmérés, kézfertőtlenítés és mindenkin maszk. Így aztán nem is igazán szóltunk egymáshoz mi nézők sem, ezzel az erővel le is ragaszthattuk volna a szájunkat. De hát végül is táncfesztiválon vagyunk, ahol a testbeszéd, a zene, a vizualitás dominál, fölösleges a szó. Ezen a fesztiválon mégis egy sikoltástól rázott ki a hideg és kezdtek el folyni a könnyeim. A háború halottjait sirató és a jövendőbeli
háborúk áldozatainak életéért sikoltó, könyörgő asszonyi sikoly. Mintha azt kérdezte volna: Emberek, miért csináljátok ezt?! Az idős butoh táncos a darab végén végtelenül szelíd mozdulatokkal mintha ugyanezt a kérdést ismételgetné. Paranoiás vagyok? Lehet. Mindenesetre engem pont eltalált a Bozsik Yvette Társulat pacifista darabja, a HA DÔ, az egyik legnagyobb kortárs butoh táncos, Tadashi Endo koreográfiájában és részvételével. Közhelyes, mondták többen is. Nyilván, mert közérthetően akarja belénk égetni a képeket, a már meglévő képekre ráégetni újra és újra, hogy emlékezzünk a bűneinkre és a fájdalmunkra, mert a történelem ismétli önmagát. Majdnem minden nemzedéknek kell egy háború? Ez tart kondícióban benneteket? De ha egyszer majd annyira felborul a világ, hogy már nem lesz kiút?!
Szeretem ezt a mozgásszínházi fesztivált nagyon, még ma is hihetetlen, hogy 22 évvel ezelőtt éppen Veszprémben hozta létre a Vándorfi–Krámer tandem, abban a városban, ahova sodort az élet a délszláv háború idején. Mert akkorra én már a mozgásszínház fenntartás nélküli híve voltam, a belgrádi BITEF, Nagy József Jel Színháza és Nada Kokotovic szabadkai koreográfiái a nyolcvanas években meggyőztek arról, hogy a fizikai színház, a testszínház képes a legnagyobb ingereket kiváltani, nekik van a legnagyobb kisugárzásuk. És ezt ma is így gondolom. Amennyiben a Tánc Fesztiválja nem is képes a nemzetközi színházi tendenciák érzékeltetésére (idén például, mint már említettem, a járvány miatt nem utazhattak be a külföldi előadók az országba), de követi a hazai törekvéseket, a független szcéna útkereséseit, és annak a néhány koreográfusnak a megnyilvánulásait, akinek sikerült bejutni kőszínházi keretek közé.
Azt azért szögezzük le, soha nem volt annyi pénze a veszprémi fesztiválnak, hogy meghívjon mértékadó nemzetközi társulatokat, de talán majd most, 2023-ban, amikor Veszprém lesz Európa kulturális fővárosa (EKF). Az idei megnyitón Navracsics Tibor, az EKF kormánybiztosa már a tervezett programsor fontos részeként beszélt a Tánc Fesztiváljáról.
Ha a külföldi táncszínházak tevékenységébe nem is, de a hazai nagy műhelyek, a Trafó, Szegedi Kortárs Balett, Pécsi Balett, Közép-Európa Táncszínház, Frenák, Bozsik, Duda, Gangaray Dance Company munkájába betekinthettünk idén is. Láthatjuk, hogy tartják magukat, összegeznek, mint például Duda Éva társulata, illetve próbálkoznak a technikai/filozófiai megújulással (Bozsik Yvette Társulat), vagy egyértelműen fiatalítanak, mint például Frenák társulata a Radikal Dance-szel. Jönnek az újak, fiatalok másutt is, de sajnos nem mindig erős karakterrel és kegyelemre méltó lelki kondíciókkal, inkább remek technikai tudással, fizikalitással, fiatalos energiákkal. Sok mindent tudnak, ami a modern tánc háza táján ismeretes, de ez még nem színház, nem színészet, kellene valami plusz, amit csak ok mondhatnak el a nézőnek a világunkról. Mert ha csak úgy rutinból nyomják a táncot, az akár jégtáncgála is lehetne némi butoh-val és akrobatikával fűszerezve.
Frenák Pál Társulata, illetve annak a Radikal Dance csoportja most sem okozott csalódást, bár amióta nézem őket, mindig ugyanazzal az anyaggal, ugyanazzal az érzéssel dolgoznak, ugyanazt az ősfájdalmat boncolják hozzávetőlegesen ugyanazokkal az eszközökkel: a kommunikáció képtelenségét, a sors orvosolhatatlanságát. A Cage is arról szól, hogy nem értjük egymást, sőt önmagunkat sem. Ha darabokra szedjük is egymást, hogy megnézzük, mi romlott el bennünk, melyik apró alkatrész nem működik, azzal se megyünk sokra. Vagy lehet, hogy direkt szeretjük bántani egymást? Direkt akarjuk a feszültséget? Nem tudom. Mindenesetre próbálnak lazítani a táncosok, különféle „tudatmódosító kapszulákhoz” nyúlnak, amikre anyáink, nagyanyáink is lazultak, vagy éppen mi magunk, mint például Janis Joplin vagy Karády Katalin éneke, zenéje, egy-egy korszak nosztalgikus emlékképeihez fordulnak, de a vége mindennek abszurd paródia lesz. Már csak a röhögés és a sírás maradt. És ha nem kacsintana ki a vörös estélyi ruhát viselő, meztelen felsőtestű férfitáncos, Eoin Mac Donncha a tapsrendnél cinkosan a közönségre, talán el se lehetne viselni visszamenőlegesen az erőszakosság, a magány leküzdhetetlenségének látványát/tudatát. Frenáknál minden mértani pontossággal kiszámított, nem tudom, ennek a bordély-hangulatot megidéző táncosnak ez a felmentő gesztusa véletlen rögtönzés-e, ahogy a görkorcsolyán gördülő „tömeget” kitereli, alé, alé? Vagy tudatos koncepció? Mindenesetre nekem jól jött.
A darab címét adó „ketrec” szó szerint ott van a színpadon, rácsokkal, világítási trükkökkel, illúzióval, ahogy kell. Frenáknál egyébként a kötelek, rácsok szinte minden koreográfiában egyben mozgásszervező szerepet is kapnak, a kétségbeesett kapálózás és kapaszkodás, kitörési próbálkozás, repülés, elrugaszkodás és visszahullás kiinduló- és érkezési pontjai. Mint a partra vetett halak, olyan mozdulatokat tesznek táncosai, ez jellegzetes mozgáselemükké vált az évtizedek során, és úgy látszik, a fiatalok viszik tovább. Ahogyan a Frenák-koreográfiák másik jellegzetességét, a meztelenséget is felvállalják, ami tabunélküliséget, félelemnélküliséget jelent, ugyanakkor bevált eszköz arra, hogy megmutassák, ilyenek vagyunk: szépek és csúnyák, szeretetre éhesek és visszataszítóak, könyörtelenek és ábrándozók, kegyetlenek és irgalmasak. A testi és lelki traumák így torzítanak el bennünket, a személyiségünket. Tabudöntögetés? Is. Mindenesetre olyasmikkel foglalkoznak, amikről nem igazán szokás beszélni. Olyan témákkal, akikre igazán kifejezések sincsenek, se szavak, se gesztusok.
Ehhez képest Frenák mégis komplex előadásokat dolgoz ki sajátos gesztusnyelvvel, képi és zenei világgal, aminek nagyon fontos része például a végtelenül érzékeny megvilágítás, olyan profizmus, amilyent a német színpadokon látni. Mindennek eredményeként vannak különösen emlékezetes jelenetei a Cage-nek, például amikor Esterházy Fanni egy Janis Joplin-dalra karikírozza a hippiéletérzést, közben rugdosva a párját, vagy Mac Donncha Karády édesbús dalára megidézi – hogy nevetségessé tegye – a két világháború közötti manírt, vagy az előadás végén a két táncos polipszerű kavargása a sárban. Érdekes, hogy ezek a jelenetek mind a ketrecen kívül történnek, mert néha felemelkedik, leereszkedik vagy ledől az aranyketrec. De nehéz ezt leírni, mert óhatatlanul leegyszerűsödik, holott egy Frenák-koreográfia mindig több az elmesélhető történetnél. Azaz nincs is történet. Helyette többrétegű, különleges atmoszférájú valamit kapunk, ami annyira pimasz, durva, kemény, brutális és pornográf, idegborzoló, meghökkentő, bizarr, mint a világ, amelyben élnünk adatik.
Míg Frenáknál fontos a táncosok erős karaktere és az összetéveszthetetlenül durva jelrendszer, amivel dolgozik, Juronics Tamás a Szegedi Kortárs Balettel sokkal inkább kesztyűs kézzel bánik a Bernarda Alba házában. Az eredmény egy szép, fogyasztható táncköltemény a vágyról, amit én szimplán bezártságélményként éltem meg a járvány miatt kialakult körülmények hatására. Ahogyan már Juronicstól megszokhattuk, a színpadképet nagyon ötletesen állítja a koreográfia szolgálatába. Egy átlátszó falú, hatszögletű házat emel a színpadra. A táncosok, az anya, illetve a társadalmi szokások által nyolc év gyászra kényszerített fiatal nők mindvégig az üveg mögött mozognak. Mint a sütemények vagy a gyümölcsök az üvegbúra alatt. Látványban még inkább: mint az üvegbúra alá zárt legyek. Feketék, karcsúk és nyugtalanok. A mozgásuk Manuel de Falla zenéjére a Juronics által már jól bejáratott, rutinosan alkalmazott látványos mintákat követi. Néha még a klasszikusokat is idézi, ezzel kifejezve a szépség, a szerelem utáni vágyat. És akkor képzeljük mellé még Manuel de Falla megható zenéjét, kétségünk sem lehet afelől, hogy ezeknek a lányoknak szerelem kell. A koreográfia nem igazán ad karaktert a különböző szereplőknek, kivétel az anya figurája, aki bottal a kezében táncol, és az Adelát megszemélyesítő Takács Zsófia, aki szabadjára engedheti minden szenvedélyét. A Bernarda Alba háza, ahogy olvashattuk, eredetileg egy trilógia része Szegeden, abban a kontextusban biztosan külön jelentéssel gazdagodik.
A test emlékezik. Tadashi Endo, a legnagyobb ma élő butoh táncos HA DÔ (Hullámmozgás) című koreográfiájában úgy dolgozik a múlt mozdulataival, mint ahogyan a gyermek játszik a homokozóban, egyik kezéből a másikba pörgetve a finom anyagot. Megállítja az időt azzal, hogy mindig újrakezdi a leegyszerűsített mozdulatsorokat, amelyek az ember életét jellemzik. Sikoly, háború, szenvedés, halottak, siratás, egy kis boldogság, aztán megint újra minden. Vagyis szinte kollázs jellegűen mindig ugyanarról szól a mese: az emberiség nem képes tanulni saját történelméből, romok között bolyongunk. Minden táncmozdulat az első történetet variálja, ismétli, torzítja, töri darabokra. Tadashi Endo átdolgozza a butoh-t, mint ahogy Picasso átfesti Velázquez infánsnőjét. A Bozsik Yvette Társulat táncosai rendesen be is állnak a történetbe és a technikába. Csontjaikban és izmaikban a végtelen sajog. Érezzük, az emberiség kultúrájának van egy mélyárama, kegyetlen mítoszokkal, áldozatokkal teli. Az előadás bevallottan a mindenkori háborúk szenvedőinek és halottainak mementója a programfüzet szerint. Azt már én teszem hozzá, hogy soha nem lehetünk biztosak abban, hogy velünk ez nem fordulhat elő, mert lám, lám. Vigasztalhatatlanul szomorú lennék, ha nem jelenne meg a darab végén Tadashi Endo afféle deus ex machinaként a színpad hátsó falára vetítve. Egy szikláról áll fel nagyon lassan, alatta talán a tenger, talán az idő hullámzik. És a kézmozdulatával mintha azt kérdezné: miért teszitek ezt, emberek? Miért ölitek egymást? Az utolsó képsorban madárraj húz el az égen. Én ezzel a képpel és ennek az idős butoh táncosnak az arcával szeretnék a 22. veszprémi táncfesztiválra emlékezni.
Írta: Bartuc Gabriella
SÉD folyóirat VI. évfolyam, 5. szám
Fotó: Gáspár Gábor