Nem véletlen, hogy a néző első pillantásra tanácstalan és nehezen tudja meghatározni, mely földrész, korszak ad értelmezési keretet a szombat este a Hangvilla színpadán elsőként bemutatott Galántai táncok című előadásnak. A fehér alapon vörös elemekkel, virágfejes pártával díszített női jelmezek, és a férfiakra szabott bő, fehér vászonruhák alapján egyaránt lehet szó magyar és japán kultúráról. Bár a táncnak nincs szüksége olyan szigorú értelembe vett értelmezési mankókra, mint tér és idő, ám a Bozsik Yvette Társulat ezen produkciója érezhetően erősen épít, épül a színpadi képi elemekre, és az ezekből fakadó impressziókra, hangulatokra, melyek javarészt mégiscsak a népies elemeket hangsúlyozó, gyönyörű jelmezeknek köszönhetően alakulnak ki a nézőkben.
Kérdés azonban, mi dominál jobban: a Kodály-műre írt koreográfia magyaros gyökerei, vagy a japán butoh elemei? Előbbi felé a jelmez és a zene miatt, utóbbi felé a porcelánfehérre festett arcú alakok és a táncmozdulatok miatt billen inkább a mérleg nyelve, attól függően, épp mi kerül a reflektorfénybe, ám be kell látnunk, a Galántai táncok titka, tagadhatatlan vonzereje abból fakad talán, hogy disszonáns hangok nélkül hangolja össze a két beemelt kultúrát. A butoh kidolgozott, megfontolt lassúsága nem tompítja, sokkal inkább kihangsúlyozza, kiemeli a magyar tánc- és zenekultúra drámai szenvedélyességét, és viszont: a zene hozzásimul a japán táncmozdulatokon alapuló koreográfiát, elmélyíti annak elemeit. Bizarr gondolatnak tűnhet elsőre a szokatlan párosítás, ám a konkrét történet, cselekmény helyett főleg témákat, hangulatképeket és variációkat felvillantó, különösen megkapó szépségű előadás meggyőzően tanúsítja, hogy helye van a színpadon.
Ezt követő előadásában a Bozsik Yvette Társulat Christoph Willibald von Gluck Orfeusz és Euridiké című operájának zenei anyagára építve mutatta be a görög mitológiából ismert dalnok történetét Orfeusz címmel. Itt a színpadi látvány ugyancsak kifogástalan, igaz, kevésbé díszes, mint a Galántai táncok esetén, a táncosok ugyanis a nyitóképben valamennyien feketében vannak. Az érzékenyen díszített, gördülékeny koreográfia egyik legnagyobb érdekességéből, különlegességéből fakad a kérdés, vajon miért táncolja Orfeusz, a szerelméért az alvilágot is megjáró férfi dalnok szerepét nő?
Az anyaggal első kézből találkozó néző is hallja, hogy a Gluck-operarészletekben is hölgy énekli Orfeusz szólamát, némi zenetörténeti utánajárást követően pedig az is világossá lesz, hogy az eredeti változat első Orfeusza kasztrált férfi volt, de még a XIX. és a XX. században is jellemző volt , hogy női hangra írták az opera ezen szólamát. Érdekes eredményhez vezet ezen zenetörténeti jellegzetességnek a tánc világára való lefordítása, hiszen technikailag ezt nem indokolja semmi úgy, mint az operában, ahol erre a nemcserére hangképzési okokból került sor. Mégis, izgalmas többletjelentést hordoz magában a párhuzam a valósággal, ahol korántsem ritka, hogy – az idillikus-romantikus mitológiától eltérően – a nő járja meg az alvilágot, a poklot a férfi szerelméért. És akkor még szó sem volt a feminizmusban, a különböző nemi identitások elfogadottságában vagy a nemi szerepek folyamatos alakulásának eredményeiben rejlő értelemezési lehetőségekről.
További képek:
www.veol.hu/galeria/a-bozsik-yvette-tarsulat-eloadasa-a-tanc-fesztivaljan
Írta: Leitner Vera
veol.hu
Fotó: Balogh Ákos